Mikor az orvos elment, Jenő leborult az öreg Sas Gedeon szobájában a széles bőrpamlagra és sírt. Nem törődött vele, hogy Ákos látja. A kapitány megdöbbenve nézte egy ideig s végre megszólalt:

- Én is sajnálom a gyermeket, de te öcsém, talán túlságosan is ellágyulsz már. Isten bocsásd, ha saját fiad lenne, sem lehetnél miatta jobban kétségbeesve.

Jenő fölemelkedett s oly könnyekkel a szemében, melyek minden arcot megnemesítenek, válaszolt a bátyjának:

- Vannak dolgok, Ákos, a melyek még jobban összekötik az embereket, mint a vérrokonság. Néha úgy támadnak a kötelességek, hogy magunk sem tudjuk, egyszer csak azt érezzük, hogy egész életünkre adósai vagyunk valakinek. Meg fog lepni, ha e nehéz órában bevallom neked, hogy ezzel a gyermekkel szemben ilyen adósnak érzem magamat. Azért voltam oly követelő akkor este, mikor arról volt szó, hogy melyikünké legyen a Róza fia. A kapitány hallgatott; talán tudta, hogy a megnyilatkozó szíveket semmi sem riasztja el annyira, mint az elhirtelenkedett kérdés vagy közbeszólás, ami megzavarja a hangulatot. A ki az á-t kimondta, magától fogja mondani a b-t, csak nem kell kizökkenteni abból az eszmevilágból, melybe a váratlan indulatroham belesodorta. Visszaemlékezett arra a hévre, mellyel Jenő a fiút magának követelte s mindössze így szólt a lelke mélyén: gondolhattam volna, hogy nem ok nélkül történt.

- Köztünk ne legyen titok bátya, - szólt újra Jenő, - tudj meg mindent. Tíz évvel ezelőtt férfikorom tetején voltam. Oly névvel, mint az enyém, minden társaság szívesen látja az embert Budapesten s te legjobban tudod, hogy nem hagytam használatlanul az alkalmakat arra, hogy minél jobban töltsem az időt. Úr és gavallér voltam, de hiába tagadnám, alapjában véve tétlen, léha élet volt az, nincs vele most már mit dicsekednem. Mind a mellett is tartozom a nevünknek annyival, hogy bátran kimondjam, nem feledkeztem meg magamról soha. Sok csábító, sőt veszedelmes helyzetben álltam meg a sarat s vannak a kik ha rám gondolnak, hálával említik nevemet, mert nem egy fiatal, tapasztalatlan embernek voltam erkölcsi védője.

A sok szeleburdi közt talán egyik sem volt oly eszeveszett, mint báró Wallon, egy fiatal osztrák dragonyos tiszt. Közelebb a húsz évhez, mint a harminchoz, jól állott neki minden; a nők imádták, mert szép volt; a férfiak jó pajtásai iparkodtak neki lenni, sok egyéb közt talán azért is, mert első vívója volt a helyőrségnek. Azok közé az elkényeztetett emberek közé tartozott, a kik azt hiszik, hogy rájok nézve nincs lehetetlenség s így vakmerőségük néha a beszámíthatatlanság határáig megy.

Volt akkor Budapesten egy gyönyörűszép asszony, egy bankár özvegye, a ki nem játszott ugyan szerepet a társaságokban, de azért minden asszony irigyelte. Neki voltak a legszebb gyémántjai s fogata vetekedett bármelyik főrangú családéval; ezenkívül igazán bájos teremtés volt, aki a nélkül, hogy ezt észrevenni látszott volna, megbolondította a férfiakat. Wallon puszta látásból őrülten beleszeretett s minél kevésbé volt reménye, hogy megközelítheti, annál jobban bolondult utána. Pedig az asszony elzárkózott, mint egy apáca, nem volt mód arra, hogy vele megösmerkedjünk. 

A dragonyos olyan volt, mint az árnyéka; a merre a szép Helén megfordult, Wallont is mindig azon a tájon lehetett látni. Az asszony cselédsége meg volt vesztegetve s Wallon mindig előre tudta, hogy melyik színházban lesz imádottja. - A színházon kívül nem volt a különös asszonynak semmi nyilvános szórakozása, úgy beszélték, hogy folytatja férje üzleteit s ez nagyon elfoglalja. Wallon Félixnek voltak napjai, a melyeken a szó szoros értelmében őrjöngött. A reménytelenség a végletekig csigázta indulatait s magunk közt sokszor beszélt arról, hogy hite szerint nem lehet másképp, mint hogy a bankárnénak van valakije, különben lehetetlen volna, hogy ily kevéssé törődjék az egész világgal. Ezt a valakit kész lett volna leütni, megfojtani. Kereste, de nem találta; a titkos vetélytársnak nem lehetett a nyomára akadni.

Egyszer egy őszi este lélekszakadva rohant hozzám. Ki volt kelve az arca s a szemei villámokat szórtak.

- Megvan! - kiáltotta, - jöjj velem rögtön! Jöjj! szükségem lehet rád.

A szerencsétlen talán maga sem tudta, hogy mennyire igazat mondott. Azt én jobban láttam. Ily állapotban jó, ha az embernek meggondolt kísérője van; elmentem hát vele. Kocsink az özvegy bankárné háza előtt állott meg. Wallon, mikor kiszálltunk, karomba csimpaszkodott s erővel fel akart vinni a lépcsőn.

- Jöjj! - sziszegte, - most együtt vannak, bizonyosan tudom! Meg kell aláznom őket.

Elrémültem; ez az ember eszét vesztette! Minden erőmet összeszedve iparkodtam őt visszatartani épp oly őrült, mint nevetséges szándékáról, de nem bírtam vele. Az isten tudja mi történik, ha e közben egy urat nem veszünk észre, aki nyugodtan jött le a széles lépcsőn.

Magas, barna, majdnem szép ember volt, kissé elhanyagolt öltözetben, mint aki útról jött, vagy útra indul. Mikor Félix meglátta, kiszakította magát a karomból s mellé ugrott, mint a párduc.

- Ez az! - kiáltotta és megütötte.

Csak egyszer, mert egy pillanat múlva elterült a földön. Annak az utazó-ruhás férfinak borzasztó ökle volt; visszaadta az ütést, mint a villám s mikor Wallon elesett, fölemelt karral egyenesedett ki mellette. Azt hittem, elsüllyedek szégyenletemben; a botrány rendkívüli volt, de szerencsére nem látta más mint a kapus, a ki rögtön segélyemre volt abban, hogy az ökölharc folytatását megakadályozzam. A dragonyos tajtékozva keresett egy névjegyet, az idegen odaadta neki a magáét s így szólt, a körülményhez képest elég nyugodt hangon:

- Még ma este kell elintéznünk ezt a dolgot, mert holnap utazom.

Nem kísérlem meg leírni a következő néhány órát, elég ha azt mondom, hogy életem legkínosabb órái voltak azok. Wallont féltettem a valóságos megőrüléstől, tombolt s azt kívánta, hogy élet-halálra eresszük össze ellenfelével.

A tettleges sértések után nem lehetett szó békés kiegyenlítésről, pedig nekem azt súgta valami, hogy borzasztó igazságtalanság van készülőben. Éppen ezért egy hirtelen támadt eszme hatása alatt, szinte örömmel fogadtam az ellenfél küldötteinek azt a különös ajánlatát, melyet más körülmények közt soha meg sem hallgattam volna; hogy tudniillik amerikai párbajt vívjanak a halálra sértett felek, minthogy Kondor Endre úr nem jártas a fegyverforgatásban.

Jól van, gondoltam, minthogy minden áron ma kell elintézni az ügyet, így legalább egyelőre nem folyhat vér. Holnap rögtön utána járok mindennek s kiderítem a végzetes tévedést. Akkor, lecsillapult lelki állapottal, majd találunk módot, hogy a katasztrófát megakadályozzuk. A botrány úgy nyolc óra tájban történt s tizenegy órakor éjfél előtt nyúlt bele az idegen a végzetes golyókat rejtő dobozba. Mikor a golyóját megnézte, elsápadt. A fekete golyót tartotta ujjai között. Nem szólt egy szót sem, nyugodtan meghajtotta magát és elment a megbízottaival. Wallon lerogyott egy székre s komoran bámult maga elé. Ott hagytam; nekem most fontosabb dolgom volt, semhogy egy félőrülttel törődjem.

- folytatjuk -