Mint mikor az elhagyott erdőben hirtelen megcsendül valami madárdal s a csöndes, borongós tájat a hajnal mosolya vidámítja meg, olyan változást okozott a gyermek a Sasok kastélyában. Gyönyörűen fejlett tizenkét éves kis legény volt, az élet és az egészség maga, oly izmos és erős, hogy bátran idősebbnek tarthatta volna az ember egy-két évvel. Okos, szelíd arcát egészen az anyjától kapta, de a szemében már is oly tűz égett, mely sejtette, hogy ezen a tükrön át igazi férfilélekbe lehet majd egykor pillantani. Jenő a szó szoros értelmében bolondult érte. Reggel ha fölkelt, első dolga volt tudakozódni: hol van Bandi?

Bandi már akkor régen kint volt a mezőn, hajnalban felkelt, a konviktusban nem nagyon kényeztették - s ha látta, hogy Ákos készülődik, mindjárt ott settenkedett körülötte.

- Ákos bácsi, vigyen el engem is!...

Olyan kérő, édes hangon mondta, hogy a kemény katona, aki pedig nem szerette a nyűgöt, ha dolga volt, meg nem állhatta, hogy egy barackot nyomva a fejére, így ne szóljon:

- Hát gyere, te lurkó.

Jenő összeráncolta a homlokát, de nem szólt. Természetes az, hogy az ilyen kis vad madár folyvást a szabadságot keresse; ki vehetné zokon a lepkének, hogy szerte-szét csapong mindenfelé, a merre valami neki való virágot talál? Hanem azért nem mondott le a fiúról. Alig hogy a könnyű kis homokfutó szekér berobogott a kapun, az érkezők elé ment s lefülelte Bandit.

- Jöjjön csak, maga kis imposztor, már megint megszökött a zongoralecke elől. - Karon fogta a fiút s vitte a szalonjába.

A zongorázás nagy gyöngéje volt s föltette magában, hogy a gyermek művészi jövőjének már most megveti az alapját. Ez is egyike volt azoknak a túlzott elveknek, melyek az ő egész életét olyan ferdévé tették. Mikor a fiú jövőjére gondolt, nem az lebegett előtte, hogy minél tökéletesebb férfit neveljen belőle, hanem hogy legyenek benne oly tulajdonságok, melyek miatt a társaságokban kedvelni fogják. Senki se vonhatta kétségbe a nemes szándékot s a mi Rózát illeti, ő valósággal boldognak érezte magát, látva a nagy érdeklődést, melyet Jenő úr a fia iránt mutat.

Gyöngéd női lénye amúgy is sokkal jobban meg tudta érteni azoknak a dolgoknak a szépségét, melyekért Jenő rajongani látszott; másrészt meg egyszerű és tapasztalatlan lelke pillanatig sem kételkedhetett abban, hogy úgy van jól és helyesen minden, a hogy ez a finom, előkelő gavallér mondja.

Ákost becsülte, sőt bizonyos tekintetben csudálta. A félkarú hős múltja valami olyannak tetszett előtte, a mit a lovag-regényekben lehet olvasni; tele volt ez az ember az ő szemében dicsőséggel s már magában az, hogy egy szavával féken tudta tartani a puszta elvadult s az előtt nagyon is szabadjára eresztett népét: a közönséges emberek fölé emelte a kapitányt előtte. De valami láthatatlan kapocs mégis inkább Jenőhöz fűzte. Mióta a büszke dzsentri annyira megváltozott s udvariasságába gyöngédséget is vegyített, Róza őszintén húzott hozzá s talán magának sem merte bevallani, hogy sokkal jobban érzi magát Jenő közelében, mint ha az Ákos lármás parancsoló hangját hallja. Ha fia a zongoránál ült s Jenő egy kis pálcával mutatta neki a kottákat, ő főzőkanállal a kezében, elbujt a szomszéd szoba félig nyílt ajtaja mögé s a hasadékon bekukucskálva, lelkesedéssel hallgatta, mint halad a gyermek a gyönyörű művészetben. Könyv nélkül tudta a skálákat s a mint a zongora hangja megzendült, utána dúdolta: "á, h, e, d, é, f, g, á." Nagy öröm volt ez anyai szívének.

A leckét sokszor megzavarta Ákos. Poros csizmája nyomát mindenütt otthagyva lépdelt végig a szőnyegen s megállott a zongora mellett. Sűrű szemöldöke alól szánakozva nézett a gyermekre, a ki az erős, delejes tekintet hatása alatt nem tudott többé a kottákra ügyelni. Felnézett mogorva bácsijára s látva arcán az erőltetett komolyságot, meg nem állhatta, hogy ne mosolyogjon. Lehetetlen volt a leckét folytatni s Jenő megadással tette félre a "zongorázás elemei" című nevezetes művet.

- Ezt verd ki pajtás, szólt ilyenkor Ákos diadallal s valami könnyű magyar nótát kezdett a fiúnak fütyölni. A kis hálátlant mintha kicserélték volna. Máskor a mint a leckének vége volt, már repült kifelé, egy percig sem lehetett volna tovább is a szobában tartani, de ha Ákos nótára tanította, szívesen ott maradt a zongoránál s megpróbálta kikalapálni a "boci-boci tarkát."

- Ugyan ne rontsd azt a fiút, - dörmögött ilyenkor Jenő, de a bátyja nem adott sokat rá.

- Szabadság kell most ennek, levegő meg mozgás, úgy se lesz ebből tudós soha, hiszen benne is van egy kis Sas-vér, - felelte.

Csak ki, ki! az volt a kis Bandi egyetlen vágya, boldogsága. Simont, a vörös ispánt, a ki mindjárt az első napon elvitte a tarlóra szedret szedni: rögtön kinevezte barátjának, mert a barázdaképű élemedett ember nem átallotta vele együtt kergetni a szöcskét. Minthogy Ákosnak háti lova volt, sokszor kímélte a "gebéket", nem fogatott be, hanem a "paripán" ment ki a mezőre. Bandinak ragyogott a szeme, ha látta, hogy a derék erdélyi mént elővezetik. Mit nem adott volna, ha ő is kilovagolhat vala a bácsijával! Simon látta a kínszenvedést s nagyot gondolt. Annyira imádta a gyermeket, hogy vállalt érte egy nagyobbszerű szidást. Eszméjét nem merte előterjeszteni, mert attól tartott, hogy elutasítják s akkor egyelőre befagy a terve, hanem úgy okoskodott, hogy elvégez mindent a maga szakállára s ha egyszer bevégzett ténnyel áll a kapitány szemközt, akkor hadd jöjjön, a minek jönnie kell.

A szomszédban valahol éppen országos vásár volt. Simon hivatalból elment, hogy gazdaember szokása szerint szétnézzen. Máskor ily esetben délutánra mindig hazakerült, most csak az éjszaka vetette haza. Nem akarta, hogy lássák bevonulását. Reggel azután úgy intézték a dolgot, hogy a "gebék" el legyenek foglalva valamivel s Ákos a paripára szoruljon. Mikor a kapitány fel akart ülni a lovára, ugyancsak nagy szemet meresztett. Egy gyönyörű kis póni állott az ő lova mellett teljesen felkantározva. Simon maga tartotta a kantárt. Nem mert szólni csak a fejét vakargatta s rámutatott Bandira, a ki éppen kifutott s meg látva a lovacskát, mozdulatlan maradt s a sejtés kimondhatatlan nagy gyönyörétől hol elsápadt, hol elpirult. Ez megmentette Simont.

- Nagy kötnivaló maga Simon, - mondta a kapitány, - de az egyszer elnézem, majd elszámoljuk az árát.

Ettől fogva elülhetett a szegény zongora ott, a hol volt. A gyermeknek egészen elvette az eszét az öröm s este is alig bírták elszakítani a lovától.

Jenő sokat mérgelődött, de nem akarta elriasztani a fiút s nem mutatta, hogy bántja a dolog. De azt kicsinálta, hogy Bandi egy szobában aludjék vele s így legalább esténkint egészen a magáénak; hitte. Valóságos vetélytársának tartotta bátyját, a ki elrabolja tőle a gyermeket, pedig a becsületes katona semmi különöset nem tett, hogy magát a fiúval megkedveltesse. A közös hajlamok s a férfias dolgokért való rajongás tette bennök a tulajdonképpen való lelki rokonságot. Ez a gyermek már tudott lelkesedni mindenért, a miben a férfiú erélye és akarata nyilvánulhatott.

Legkevésbé sem volt ennélfogva csudálatos, hogy Jenő még este is nehezen tudta magához becsalogatni. Rendesen úgy kellett elhoznia a bátyjától, a ki nyers és keresetlen modorában beszélt el neki harcias történeteket. Bandi szinte nyelte szavait. S hogy a szegény világfi veresége tökéletes legyen, azt kellett tapasztalnia, hogy még Róza is, a hü és finom Róza, mintha átpártolna tőle lassankint Ákoshoz.

Oly gyönyörűséggel nézte fiát a pónin, annyira el volt ragadtatva, ha a kapitány így szólt: "Jól van fiam, derék katona lesz belőled", - hogy lehetetlen volt ki nem találni gondolatait. Az erős jellemek sajátsága, hogy több-kevesebb küzdés után magokkal rántják a gyöngébbeket. Így volt Ákos is Rózával. Róza nem adta volna a világért, ha a fia olyan nemes, úri modorú és tanult emberré vált volna, mint Jenő; de valahányszor arra gondolt, hogy egykor feszes, gyönyörű katonatiszti egyenruhában láthatná, szívdobogást kapott a boldogságtól. Olyanná vált, mint az óra-inga, mely jobbra-balra hajlik s nem talál soha megálló pontot. Pedig Jenő, aki tulajdonképpen sokkal többet vesztett, mint a bátyja, mert az ő természetével és egész lényével majdnem a lehetetlenségek közé tartozott, hogy örökre megváljék a nagyvárosi fényes életmódtól; oly átalakuláson ment lassankint keresztül, mint azok a sokat élt és sokat csalódott emberek, a kik végre lemondanak mindenről, a mi őket csalódásaik színteréhez köti és visszavonulnak egy magányos zárdába, a hol az istennel és a sorssal végkép kibékülnek. Az ő visszavonulásának is kellett valami céljának lenni, ha azt nem akarta, hogy megölje a halálos unalom. Most íme itt volt ez a gyermek, a ki iránt csudálatos nagy szeretetet érzett, és semmi áron se egyezett bele, hogy elvegyék tőle. Hogy kedvében járjon a kis haszontalannak s többet lehessen mellette, lovat vett ő is. Sokkal kitűnőbb nevelése volt, semhogy a lovaglást kifelejtették volna annak idején a programból s így bátyja gúnyolódásától nem kellett tartania. A kapitány maga is megvolt lepve, hogy mily jó lovas az a fehér nyakkendős világfi s szívesen és aggodalom nélkül rá merte bízni a gyermeket.

- folytatjuk -