Az özvegynek csillogott a szeme s szinte remegett a hangja a boldogságtól. - Tizenkét éves már a fiam, bent van a városban; az öreg úr, az áldott, előre kifizetett érte egy évi tartáspénzt, - mondta. - A konviktusban nagyon jól ellátják, a tanárok mindnyájan szeretik...

- De hisz ez pompás! - kiáltott Ákos, aki ahhoz volt szokva, hogy mindenben találjon valami örvendetest. - Vakációra haza hozzuk; már nagy legény lehet, no majd faragunk belőle valamit. Úgy-e Jenő?

Róza kimondhatatlan hálával nézett a durva katonára, aki így megelőzte legforróbb kívánságát. A szegény asszony e pillanatban csupán csak anya volt, ki arra gondol, hogy nemsokára látni fogja fiát.

- Nem mertem szólni eddig, de ha nincs ellenökre... nagyon jó kis fiú.

Önkéntelenül összetette a kezét, úgy nézett Jenőre, aki egykedvűen gyúrogatott két ujja közt egy kenyérgolyóbist. Anyai ösztöne megsúgta neki, hogy csak ennél kell tartania ellenvetéstől. Szerencsére Jenőnek annyira második természetévé vált már nőkkel szemben az udvariasság, hogy még kellemetlen dolgokat is el tudott tűrni, ha asszonynak tett vele szívességet s így oly mosollyal bólintott, mely ezt is jelenthette: miattam járjátok a bolondját, ha tetszik.

De a boldog anya szeme sokkal jobban megtelt az öröm könnyével, semhogy a közönyt megláthatta volna azon az unott arcon. Reményének ily váratlan teljesülése, - mert hisz a két házigazda beleegyezése azt jelentette, - ragyogóvá tette vonásait, mosolygott s alig tudta visszafojtani nagy boldogsága kitörését. Szép volt ezzel a piros arccal, ezzel a fényes szempárral. Jobbról-balról megragadta a mellette ülő két férfi kezét s szó nélkül szorongatta.

- Nono, húgocskám, hisz olyan erős, mint egy huszárkáplár, - kacagott Ákos tele tüdővel s megcsípte a hálálkodó özvegy állát. Jenő csak hagyta, hadd ömlengjen s azt gondolta magában: Milyen puha, meleg a keze. Mióta Sasfalvára került, először találta érdemesnek, hogy jobban megnézze apja gondozóját s nagyon meg volt lepve attól, a milyennek látta.

- Csak attól rettegtem, - szólt végre Róza, mikor magához tért, - hogy eltiltják tőlem a fiamat. Azt ki nem álltam volna, akkor itt hagytam volna Sasfalvát, pedig nincs a világon még egy talpalatnyi föld, a hol otthon érezném magamat.

Ákos megcsóválta a fejét. Ej, ej, hát olyan kicsinyhitű? Hogy hívják azt a lurkót?

- Bandi!... Kondor Bandi!... olyan büszkén mondja a nevét, ha kérdezik tőle. A kis haszontalan, hiú arra, hogy olyan jó betyáros neve van. Az apját is így hívták.

Jenő hirtelen fölkapta a fejét. - Kondor Bandi? - kérdezte oly mohósággal, mely mindenkinek feltűnt volna, csak éppen ez a két ember nem vette észre, kik közül az egyik soha sem foglalkozott rejtélyek megoldásával, a másik meg egészen el volt telve a saját lelke gyönyörűségével.

- Igen, az én szegény uram, a ki tíz évvel ezelőtt agyonlőtte magát, - felelt az özvegy.

Jenő egy percig maga elé bámult, azután csöndesen hátra dőlt székében. Nagyokat szippantott szivarjából s a kékes füst pár másodperc alatt felhőt támasztott körülötte. Egyetlen vonását se lehetett tisztán látni.

- Semmit se tudok erről, - szólt Ákos; - több mint tíz éve nem voltam ezen a vidéken, ha nem fáj nagyon az emlékezés, beszélje el.

- Sokkal többet szenvedtem már, semhogy meg ne erősödött volna a lelkem, kezdte az özvegy s ámbár mindig átélem annak a borzasztó éjszakának a kínját, valahányszor csak rágondolok, mégis szívesen beszélek róla, hisz az emlékezés az egyetlen, a mi itt maradt nekem az én bálványomtól.

Mióta az öreg Sas meghalt, a nagy ebédlőszoba megint a maga rendeltetésének volt szánva. Ott vacsoráltak most is a testvérek, meg gondviselőjük, az özvegy. A forró augusztusi nap még a vastag falakat is átmelegítette, Jenő legalább azt állította, hogy lehetetlen a szörnyű hőséget tűrnie, fölkelt az asztaltól s ahhoz az ablakhoz ment, melyből a temetésre következő éjjel olyan sokáig nézte volt a fehér rózsa-bokrot. Most már egyetlen virág sem volt rajta, elhervadt valamennyi. Jenő azért mégis a bokrot bámulta, úgy hallgatta némán, a mit az özvegy mesélt a háta mögött.

- Tíz évvel ezelőtt nagyon boldog voltam...

Egy pillanatra megakadt, mintha az emlékek mind egyszerre szabadultak volna az agyából, a szívéből s most nem tudna köztük igazságot tenni, hogy melyiket bocsássa előre. Azután vontatott hangon ismételte.

- Tíz évvel ezelőtt nagyon boldog voltam. Alig három év óta asszony; két éves kis fiam, az édes, éppen beszélni kezdett, az uram imádott. Volt szép bérletünk, a miből elég urasan éltünk, az uram aratás után mindig maga ment föl a terméssel Budapestre, a hol már megvoltak a rendes vevői.

Az esztendő jó előre haladt, félig-meddig ősz volt, egy kicsit elmaradtunk a csépléssel, pedig következett a tengeritörés. Sietnünk kellett a Bandi azzal vált el tőlem, hogy pár nap alatt visszakerül a fővárosból. Négy-öt nap előtt nem is vártam, de már harmadnap idehaza volt. Csak egy napot töltött Budapesten, a másik kettő kellett az utazásra.

Nem lehet azt leírni, hogy milyen boldog voltam e miatt az egy nap nyereség miatt. A kis fiam, Bandika, mélyen aludt már, mikor este az apja benyitott a szobába, de azért a nagy Bandinak első dolga volt, hogy oda futott hozzá, felkapta apró bölcsőjéből, elkezdte csókolni, szorongatni s kiabálta boldogan, könnyezve: fiam! fiam!

Engem meg se igen látott; még nehezteltem is rá egy kicsit, hát már egészen bolondjává lett a fiának? A kis Bandi fölébredt, kinyitotta nagy mandula-szemét s a helyett, hogy mint máskor nyűgösen elpityeredett volna, elkezdte ő is ölelni, csókolni az apját és le nem ment többet a nyakáról egész este, késő éjszakáig, akkor is meg kellett ígérnünk, hogy oda fektetjük az apja ágyába.

Mikor aztán megint elaludt a gyermek, az én édes uram elkezdett engem szeretni, dédelgetni, mintha az nap esküdtünk volna össze; nem volt annál szebb napja az életemnek, egészen éjfélig. Akkor az uram leszámolta előttem a pénzt, a mit Budapestről hozott, betette a pénztárszekrénybe s a kulcsot ideadta nekem, minthogy mindig is én őriztem. Utoljára még egyszer megcsókolt s magához szorított, de olyan erősen, hogy feljajdultam belé. Bandi nevetett, hogy a könnye csorgott, azután azt mondta, hogy csak feküdjem le szépen, neki még egy kis dolga van az irodájában, azt el kell végeznie.

Szót fogadtam, mert megszoktam, hogy engedelmes legyek, de valami legyőzhetetlen szomorúság kínozott folyvást, valósággal féltem egyedül, először életemben. Egyszer csöpp híja volt, hogy utána nem mentem az uramnak, de mégis meggondoltam, hátha haragszik, ha éj idején végig megyek a hosszú hűvös folyosón, mely az irodához vezetett.

Oh, bár odamentem volna, bár rohantam volna, mint a fergeteg, röpültem volna mint a madár! Talán nem következett volna be az az irtózatosság! Vagy talán a jó isten nem akarta, hogy ott szakadjon meg az én szívem is, ha hiába küzdök azzal az iszonyú elhatározással, vagy ha elkésve érkezem?!...

Aludtam, mint a tetszhalott, alig tudtak másnap késő este felkölteni. Az orvosok megvizsgálták a poharamat, erős altató szer volt az alján, az uram altatott el.

Ő maga pedig már ki volt terítve a ravatalon, egy kis sebbel a halántékán.

Én nem tudom, hogy miből teremtett engem az Isten, hogy akkor meg nem bolondultam! Hogy mért ad az Isten annyi örömet egy embernek, mint nekem adott, ha egyszerre kegyetlenül mind elveszi tőle?!... Csak egy kis levél volt minden, a mit búcsúzóul hagyott, csak drága szívének szerelmes ömlengése, de semmi magyarázat.

Azt még tudom, hogy nevető görcsöt kaptam abban az ítélethez hasonló pillanatban, mikor ott álltam, jéghidegen, a ki mindenem volt; a gyermekemet letépték a keblemről s elrohantak vele, hogy meg ne fojtsam kétségbeesésemben; azután sokáig nem tudtam magamról semmit. Ah, ha nem lett volna kötelességem a fiamért élni, bizonyosan belehaltam volna a szörnyű, lelki betegségbe, mely attól fogva éjjel-nappal gyötört. A gazdaságot nem volt ki vezesse, hamar tönkrementünk, koldusokká lettünk; az öreg Gida bácsi, a kinek a felesége révén rokonai voltunk, megszánt, magához vett.

"Most önök az én parancsolóim!"

A szegény asszony akadozva, elfojtott zokogással mondta az utolsó szavakat; könnyei végig peregtek arcán. Ákos oda ment hozzá és fél karjával gyöngéden megölelte mint az igazi jó rokon.

- Ne sírjon, - mondta, - a fiának ezentúl én leszek az apja.

- Adja nekem a gyermekét, - szólt egy elfúló hang az ablak mellől, - én akarok az apja lenni!

A huszárkapitány nem tudott sokáig megmaradni ilyen nyomasztó hangulatban, megint felülkerekedett benne a kötekedés vágya; jóságos hangon, de annál gonoszabb arcjátékkal biztatta az öccsét:

- Légy te inkább a nagyapja, Jenő, akkor legalább a kályha mellett mesélhetsz majd neki kedved szerint.

De a nagyvárosi dandy, a kivel a csaták hőse már megszokta a félvállról beszélést, ez egyszer nem törődött a fullánkkal, úgy tett, mintha nem hallotta volna a gúnyos megjegyzést s büszkén és emelt fővel lépett elő az árnyékból. E pillanatban csaknem oly magas volt, mint a bátyja s ép oly bátor és nemes is egyszersmind.

- A gyermek az enyém, nekem van hozzá jogom, - mondta.

Ákos és Róza meglepetve néztek Jenőre. Egyikük sem értette ezt a hirtelen támadt lelkesedést s tekintetük elárulta, hogy várják a magyarázatot. Jenő is érezte, hogy ha nem akar nevetséges lenni, okát kell adni felhevülésének, de sokkal inkább volt világfi, semhogy két ilyen egyszerű és egyenes gondolkodású embernek könnyű szerrel túl ne járhatott volna az eszén. Mosolygott és így szólt:

- Hát nem természetes az, hogy én, aki egész életemet itthon töltöm s így ráérek a gyermekkel foglalkozni, mikor itt van s törődhetem sorsával akkor is, ha neveltetése elszólítja innen: magamra vállaljam őt? Annál inkább, mert úgy hiszem, ha egyszer eljön az idő, hogy mint fiatal ember a társaságokba kerüljön, mégis csak rajtam lenne a sor, hogy gyámolítsam, miután abban a labirintban eléggé otthon érzem magamat.

Az özvegy el volt ragadtatva. Hálás szíve nem talált szót, mellyel megköszönje ezt a messze jövőre szóló érdeklődést; Ákos pedig, - ámbár azt gondolta, hogy az élet labirintjában maga Jenő is annyira eltévedt, hogy alig lehet valami nagy reményeket fűzni az ő vezetéséhez, - nem akarta kedvét szegni öccsének, a kit úgyis féltett, hogy egyszer megunja a visszavonult életet s megszökik az egyhangúság békés otthonából. Hátha az új cél csakugyan annyira lelkesíti, hogy végkép megváltozik általa?

- Nono, - mondta vállat vonva s azzal a természetes hányavetiséggel, ami minden helyzetben jellemezte, - nem fogunk a fiún összeveszni. Csak neveld kedved szerint, verjétek együtt a zongorát s írjatok verseket, én majd gondoskodom szórakozásáról. Minthogy a szünidők már megkezdődtek, Ákos másnap maga ment be a székvárosba, hogy haza hozza Bandit.

- folytatjuk -