Az özvegy várta őket. Már nem sírt, de nagyon szomorú volt. Föltaláltatta a vacsorát, azután engedelmet kért, hogy visszavonulhasson; a vendégszobákban - mondta - készen van minden, ha le akarnak feküdni az urak.

- Ki ez a nő? - kérdezte Ákos, mikor magukra maradtak.

- Apánk egyszerűen Rózának szólította s a cselédség csak azt teszi hozzá, hogy ténsasszony. Sejtem, hogy azok közül a rokonok közül való, a kik míg dúsgazdagok voltunk, tucatszámra nőttek ki a földből. Özvegy, de a férje nevét sohasem kérdeztem.

A nagy ebédlőben volt számukra terítve. Ódon bútorok, faragott székek, egy nagy cirádás pohárszék, a két ablak közt széles bőrdívány, a falakon homályos képek, minden kopott és dohos. Az öreg Sas sohasem ebédelt itt. Egy évben egyszer, mikor a nagy körvadászat volt, összegyűjtötte a környék urait, birtokosait s hogy elférjenek, kinyittatta ezt a teremszerű szobát, de ő maga ha egyedül volt, csak a dolgozószobájában teríttetett s meghívta magához az özvegyet is. Nyáron jó hűvösen tartotta a levegőt ez a kis szoba, a kertre nyíló ablakokon át virágillat ömlött be folyvást; télen meg a kályhában pattogó tűz s a kellemes meleg tette barátságos hangulattá. A többi tizenegy szobára sohasem volt az öregnek szüksége, még az ágyát is bevitette az utóbbi években a dolgozószoba egy sarkába s azóta, ha rossz idő volt, napokig nem mozdult ki ebből a szobából.

Úgy látszik, kifogyott a háznál az olaj s itt a faluban alkalmasint nem lehetett kapni, mert a függőlámpa nem égett. Helyette két szál tejgyertya pislogott az asztalon, minden kis légáramlattól meglobogva s árnyékot rajzolva a sötétes falakra.

- Azt hiszem, öcsém, épp a legjobbkor kerültünk össze az apai házban; egy évvel később, talán egészen késő lett volna, - szólt Ákos, egy szelet húst véve ki a tálból. A mennyire tájékozva vagyok, ez az ócska ház a belsőséggel, meg vagy ötszáz hold szántófölddel, eddig érintetlen, de a nyíresi kétezer hold már egészen elúszott s legközelebb dobra került volna, mint a porteleki birtok, a kincset érő tizenötezer hold.

Szegény apánk elszámította magát mindenben, de leginkább a fiaiban vetett reménykedésében. Én még csak megtettem a magamét valahogy s ha a karomat el nem lövik, ma legalább is ezredes vagyok, de így, bénán, csonkán, koldusnyugdíjra szorulva, nekem se volt más célom, mint hogy kellemesen teljék az időm. Tudtam, hogy neked sok kell, a te magas köreid sokat emésztettek, hát én se nagyon maradtam hátra a könnyelműségben; téged megölt az úrhatnámság, az előkelőség, engem meg a kártya.

Sohasem volt szerencsém semmiben, de legkevésbé a játékban. Én csak veszíteni tudok; azok az ezrek, a mik nekem jutottak, mind elúsztak a zöld asztalon! Még azt sem igen mondhatom, hogy a pénzemért úr voltam valaha; hisz egyszerűen éltem, mint egy szatócs; az egyenruhámat is csak ünnepnap hordom, máskor ilyen civil rongy van rajtam...

Végtelen kicsinyléssel vetett egy pillantást öltözékére, azután folytatta: - Hajszálon múlt, hogy a temetésről is el nem maradtam, a fekete tagnál kiesett az egyik kerekünk s a pusztán istenért se lehetett volna másik szekeret kapni. Pedig onnan szekérrel is jó egy óra még az út idáig. Mit tehettem? kifogtuk a nyergest, ráültem csak úgy a szőrére s egy szál kötőfékkel idehajszoltam a szegény párát. - De nem a sopánkodásnak van most ideje, hanem a cselekvésnek. Van-e valami terved a jövőre?

Jenő némán bámult maga elé; ő neki csak az adott gondot eddig, hogy a kezébe kapott ezreket elköltse; ezentúl nem igen szokta valami mély gondolkodással megerőltetni a fejét. Mindössze annyit sejtett, hogy az eddigi kényelmes urizálásnak örökre vége, mert nincs többé, aki a föld zsírjából pénzt teremtsen számára s ha a föld nem adja elég bőven a zsírt, akkor is megdézsmálja s teherrel, adóssággal halmozza miatta az ősi birtokot. Különben is hol van már az ősi birtok?! Igaza van Ákosnak, az egész dinnyés-tag nem több ötszáz holdnál, abból is jó 50 hold csak rét. Végre a nagyvárosi dandyskedésnek. A kérdésre kérdéssel felelt.

- Hát neked van-e?

Ákos habozás nélkül felelt.

- Én itt maradok, mondtam. Nekem elég volt a hányattatásból, pihenni vágyom. Ötven esztendő nyomja a vállamat, a világ nekem többet már nem ad, mint eddig adott, nem kísérlem tovább a szerencsét, fél karral úgy sem tudnám elég erősen megragadni.

Jenő csak nézte-nézte a pislogó gyertyalángot, mintha attól a kis tűztől akart volna fölmelegedni ebben a nagy kietlenségben, a mi körülvette. Ez az ember nem volt hozzászokva, hogy a fejét törje; az élet nagyon is könnyű oldalát mutatta neki eddig. De most itt volt a szegénység réme a háta mögött, az bizony nem enged magával tréfálni. Ötszáz hold két olyan embernek, aki eddig csak dobálódzott az ezresekkel, szegénységet jelent. Inkább ösztönből, mintsem valami nagy megfontolással azt mondta hirtelen: - Nohát itt maradok én is, leszek paraszt, ha eddig úr voltam; - s még mosolygott is hozzá, keserű lemondással. Ákos, úgy látszik, számított erre a feleletre. Egy csöppet sem volt meglepve; bólintott s kezet nyújtott öccsének.

- Nem lesz az olyan rossz. Persze, egy kicsit hozzá kell szoknod; nekem semmi az egész; én az életem kétharmad részét úgy is a szabad ég alatt töltöttem, nekem könnyű lesz beletörődnöm a béresekkel való veszekedésbe; te meg majd itthon csinálsz rendet, ügyelsz a háznépre, míg én a pusztát járom; Róza asszony majd ellátja az asszonyi dolgot.

A nagy fali óra rekedt kongassál ütötte a tízet, kint csendes volt már minden, faluhelyen korán fekszenek az emberek. Ákos felállott és kinyitotta az egyik ablakot, hadd járja át a nyári éjszaka levegője ezt a dohos szobát.  Az ablak kertre nyílt; a sötét bokrok közül nem lehetett tudni, melyik a cserje, melyik a virág. De egy ablakból, valahonnan az épület hátulsó szárnyából, világosság áradt ki és hosszú fénycsíkot rajzolt a kertre; a fényesség elején egy rózsabokor volt, tele hófehér virággal.

- Holnap átnézzük apánk iratait, azután szépen kiosztjuk a szerepeket. Te, azt hiszem, egy kicsit ügyvéd is vagy, majd kijárod az olyan ügyeket, a melyek elintézéséhez jogtudomány kell; én ahhoz nem értek, én mindjárt neki látok a gazdálkodásnak; sokat kell tanulnom, hogy a jövő aratásnak megvessem ősszel az alapját. El is foglalom mindjárt az öreg úr szobáját, a cselédség már oda szokott, hadd találjon gazdát a régi helyen.

A két testvér újra kezet szorított s Ákos az egyik gyertyával átment a harmadik szobába, az öreg Sas múzeumába, a hol a falakat képek helyett fegyverek, régi kardok, puskák, buzogányok, meg agancsok díszítették s szőnyeg helyett molyette medvebőr volt a földön. Még minden úgy volt ott, a hogy a halott hagyta: lim-lom írások, a melyek közt a járatlan ember nagyon nehezen tájékozhatta magát; a sarokban törtlábú pipaállvány, a tajtékpipák gondosan sorba állítva, a legöblösebb az öreg úr "kedvelt élettársa", - mint mondani szokta, - még félig megtömve szűzdohánnyal. Az ágy nem volt megvetve, csak letakarva; mikor Ákos a terítőt felhajtotta, látta a gyűrődéseket a lepedőn, meg a párnákon, a hogy a beteg lefeküdte volt az ágyneműt. Szétnézett a szobában s szeme a nagy bőrdíványon akadt meg. Levett a fogasról egy ócska utazóbundát, az jó lesz takarónak erre az éjszakára; azután gyorsan ledobta a ruháit s végig nyúlt a díványon hevenyészett ágyon, füléig húzva a bundát. Két pere múlva aludt, álmodás nélkül való, mély, katona-álmot.

Jenő magára maradva, az ablakhoz ment, mint előbb a bátyja. Meglátta a fénycsíkot a kertben s a messziről szinte csillogó fehér rózsákat. Vajon honnan jő az a világosság? - tűnődött. Felelt is magának mindjárt; alkalmasint az özvegy szobája az; a szegény asszony még virraszt és imádkozik. A gyász e tanyáján ki is lehetne most ébren más?

A csűröskertből ide hallatszott egy kis törpe bagoly sikoltása; az ifjabb Sasnak eszébe jutott az az idő, mikor az emeletes magtár padlásán bagolyfészket kajtatott a béresgyerekekkel. Az iskolai szünidők alatt, hogy kedvezett nekik édesanyjuk! Megkérdezte minden áldott nap, hogy ki mit szeret? azt csináltatott ebédre, vacsorára. Az édesapjuk vitte őket ki a mezőre, kocsin, lóháton; ragyogó és meleg volt az élet, tele reménységgel és gondtalansággal. Hány éve annak?... van vagy harminc. Azóta lassankint elfogyott minden, a fiatalság, a vagyon; a Sas-családból csak két korhadó törzs van még, nem is arra való, hogy új sarjat hajtson. Ebben a nagy épületben mintha maga a vénülő idő települt volna meg. Az örök nyár elmúlt, kezdődik lassan a jégkorszak.

Sas Jenő valami hidegséget érzett átfutni a testén a nagyvárosi úr nem állta a falusi éjszaka hűvösségét. Betette az ablakot s lábujjhegyen menve, mintha attól tartana, hogy felébreszti a szunnyadó halált, benyitott a vendégszobába. Ott két ágy volt megvetve, jéghideg mind a kettő. Mintha a lakatlanságtól lassankint kriptává vált volna ez a szoba.

Dideregve bújt bele az egyik ágyba, sokáig forgott, míg a kemény matracon valahogy elhelyezkedett. Folytonos víziók közt, hol lehunyta, hol kinyitotta a szemét, utoljára is úgy szenderült el félig nyitott szemmel, a hogy a nyúl szokott. A fénycsíkban még sokáig fürdött azután a fehér rózsa. Az egész házban csak a távoli rokon virrasztott s imádkozott azért, aki meghalt.

- folytatjuk -