Az egész falu ott volt az öreg Sas Gedeon temetésén. Nem mintha valami nagyon szerették volna a vén Sast, - nem tett ő azért egész életében semmit, hogy maga felé fordítsa a felebarátai szívét, - hanem mert vasárnap volt s így ráért a pihenő nép bámulni, ácsorogni. A másfélholdas udvar lombos akácfái alá hozták ki a koporsót, ott letették egy hosszú gyalulatlan tölgyfa-asztalra, melyen az öreg úr életében a vadászatokhoz való előkészületeit szokta megtenni; a plébános odaállt jobboldalt a ministráns gyerekekkel meg a kántorral és elkezdte búcsúztatni lassú, vontatott szóval a halottat.

Köröskörül csöndesen mozgó, itt-ott suttogó emberek; egynek az arcán sem látszott gyász vagy meghatottság; a jegyző meg a bíró elhozta a feleségét is, azok fölvették új fekete ruhájokat, hadd lássa mindenki a nagy díszt, az úri módot, amiben vannak. A palánkon egy tucat gyermek mászkált s a deszkahasadékokon a jöttmentek kukucskáltak be, akik nem mertek a nemesi kúriára betolakodni.

Mindössze ketten voltak, akik szomorú arccal könnyezve állottak a koporsó mellett. Egy nő, meg egy férfi. A nő hajlékony, karcsú, kissé sovány; arca finom és jóságos kifejezésű; a talpig fekete gyász bizonyosan idősebbnek mutatta, mint amennyi volt, de még ily formán sem látszott többnek harmincnégy-harmincöt évesnél. Néha ráesett tekintete a koporsóra s ilyenkor ki-kitört belőle a zokogás. Hiába iparkodott elfojtani őszinte fájdalmát, az elérzékenyült szívek rendes túlzásával omlottak könnyei. Ez a nő Róza volt, az özvegy, aki férje halála után valami távoli atyafiság címén került Sas Gedeonhoz s azóta ő vitte a háziasszony tisztjét. A másik, a férfi, oly ember, amilyet a falun ritkán lehet látni. Nagyvárosi dandy; minden elegáns és újdivatú rajta, fekete szalonruhájának a finomsága nagy ellentéte az egyszerű falusi emberek ünneplő ködmönének, kék kabátjának. Kesztyűs kezét, melyben finom battisztzsebkendőt tart, gyakran emeli szeméhez, gondosan borotvált arcán inkább fáradtság látszik, mint szenvedés. Gyér haja balról jobbra át van fésülve a fején s úgyszólván szálanként lepomádézva, hogy takarja a kopaszságot. A nagyvárosi társaságok légkörében az ilyenforma embert ez alá a gyűjtőnév alá vonják: roué; - ha a sasfalviakat kérdezi valaki, hogy ki ez a finom úr, azok egyszerűen csak a nevét mondják: Sas Jenő.

- Sas Jenő - az öreg Sas Gedeon fiatalabb fia, aki ma reggel érkezett meg a plébános úr távirati hívására, hogy eltemesse az édes apját.

A pap hamar elkészült a mondókájával. Szelíd komoly szavaiban nem igen volt olyan, ami a világi hiúságoknak kedvezett volna. Sas Gedeon, aki ott feküdt örök álomba merülten, aligha lett volna megelégedve érdemei ilyforma magasztalásával, ha életében hallja. Könnyebb volt a búcsúztatóból szelíd szemrehányást sejteni, mint dicséreteket: de az engesztelő halál árnyékában nem vezethet máshová semmiféle papi prédikáció, mint a kibékülés szent oltárához. Az utolsó imádság, amivel a falu lelkésze elbocsájtotta az öreg Sas Gedeont, jó útravaló volt neki a csillagok közt levő trón felé, ahol majd véglegesen ítélnek fölötte. Négy markos ember belekapaszkodott a koporsó négy sarkánál az emelő rudakba s a temetés megindult lassan, kifelé a kapun. Simon, a vörös ispán, a botjával iparkodott utat nyitni a hirtelen összecsődült nép közt s gyászfátyolos kalapjával integetett jobbra-balra, amerre gondolta, hogy ki kell térniök az embereknek.

Mikor éppen a kapunál volt már a koporsó, nagy vágtatva érkezik egy lovas és megáll a kúria előtt. Nem volt kantár a lovon, sem nyereg, csak kötőfék; tajtékozva és reszketve a fáradtságtól fújt a szegény pára, lovasa egy félkarú, dereshajú ember, leugrott róla s rábízta egy parasztfiúra, aki legközelebb volt hozzá. Csak most látszott, hogy milyen nagy, erős férfi. Levette a kalapját s némán, szinte komor arccal közeledett a koporsóhoz, mellyel önkénytelenül is megállottak egy kicsit a halottvivők. A félkarú ember kinyújtotta egy kezét a koporsó felé, melynek oldalára fehér betűkkel volt ráírva:  S a s  G e d e o n. Kemény vonásai egy pillanatra ellágyultak, de csak egy pillanatra. Azután mélyen meghajtotta magát a pap előtt s szilárd lépésekkel közeledett a koporsót kísérő elegáns úrhoz, aki tágra nyílt szemekkel bámult rá, mint a kísértetre.

- Ákos! - hebegte majdnem magánkívül.

A falubeliek összesúgtak. Ez az idősebb Sas fiú, Sas Ákos, a kapitány, akinek Königgrätznél ellőtték a kezét. A két Sas az édes apja koporsója mögött megölelte egymást. A félkarú nagy ember szinte agyonnyomta ezzel az öleléssel elegáns öccsét, aki ellágyultan kezdett zokogni.

Most már elindulhatott újra a temetés, itt volt mind a két fiú az apja koporsója mellett; akik tíz év óta nem látták egymást, az elszakadt testvérek, most itt találkoztak a halál birodalmának a küszöbén. Sas Jenő, az előkelő körök tipikus gavallérja, akit a mai napig puha párnák között ringatott a sors, hogy akárhogy hányódott-vetődött, valami nagyon meg nem üthette magát: megszoríthatta most a bátyja kezét, ezt a durva katonakezet, melynek a párja ott porlad valahol az ágyúgolyó-szántotta, véráztatta harctéren. A kapitány fölemelt fejjel, nyugodtan lépdelt a gyászmenet közt: amit ő érzett, az jól el volt rejtve a szíve fenekén, ahhoz semmi köze másnak.

A harangozó egyhangú szomorú dallammal kísérte végig a menetet, ki a temetőbe. A dombtetőn, a keskeny ösvényen, lassan haladt a gyászos gyülekezet a kápolna felé, melyben a Sasok kriptája volt. A falusi templom harangjának bús kongásába csengő sirassál vegyült bele a kápolna lélekharangja s amint a szent hangok egymásba olvadtak a nyári alkonyat levegőjében: az égi karok zsolozsmáinak egy-egy akkordját hallotta az ember.

Ez a nagy térség, ami a domb körül tág messzeségben elterült, szántóföldjeivel, rétjeivel, mezőségeivel, mind a Sasok birtoka volt valaha s a két Sas-fiú, aki sok-sok év után most először látta viszont a tarlókat, melyeken gyermekkorában hamvas szedret, piros pipacsvirágot szedett, idegenül érezte magát ebben a csöndes világban, ahol a végtelen sorokba rakott búzakeresztek kincse nem az övék többé s ahol a legigazibb otthonuk majd nekik is ez a kripta lesz itt a kápolna alatt.

Mikor az utolsó imádságot elmondta a pap, befalazták a fekete koporsót a soros üregbe. A többiben még mindenütt érckoporsó volt a csendes lakónak. Sas Gedeonnak már nem telt ilyen fényűzésre; beérte így is, szegényesen; utolsó szava az volt, hogy valami drága temetéssel meg ne rövidítsék a fiait, akiknek így is szűkecskén marad, ami marad. A pap szelíden köszönt és elment, az emberek elkezdtek oszlani, ki haza, ki le a mezőre, a sötétzöld tengeriföldek felé, ahol mint valami bambusz-erdő nőtt ki a televényből a kukoricaszár, melyet csillogó, ragyogó sárga napraforgó virág fogott körül aranyos koszorújával. Simon, a vörös ispán, a folyvást síró özvegyhez szegődött, akit nagy nehezen, sok könyörgéssel rávett, hogy ne eméssze magát most már itt, úgyis csak kegyetlenül visszakívánkozik a halott attól a könnytől, amit a temetőben sírnak utána. Egyszer csak nem volt egy lélek sem a kápolna körül, csak a két testvér, akik mint két fekete oszlop álltak egymás mellett szótlanul.

A nyár aranyos színe, a verőfény reszkető pirossága elöntött volt körülöttük mindent; egy kicsit meg volt pörzsölődve a fű a dombtetőn, az odatűző nap kiszítta a színét és megfonnyasztotta; ettől a bágyadt, halovány zöldtől nem nagyon juthatott eszébe az embernek a remény. De az ég csudálatos kékje, mely a nyugati égről visszatűző sugaraktól szinte forrni látszott: még is rendkívül derűs hangulattal töltötte meg az egész környéket; lent, a völgy hajlásában, tarka csoportok futkostak a rét szőnyegén; a távolság festőivé tette a plain-airben fürdő tájképet. Oly környezet volt ez, melyben a gyász ép úgy megtalálhatta az enyhülést, mint a féktelen életkedv a lecsillapodást.

A két testvér csaknem egyszerre fordult egymáshoz.

- Öcsém, kezdte Ákos, tíz éve már, hogy nem láttalak, de azért nem feledtelek el. Mostantól fogva még kevésbé lesz rám panaszod; elhatároztam, hogy itt maradok, szántó-vető leszek; követem apánk példáját s kényszerítem a földet, hogy kenyeret adjon. Neked talán jut egy kis kalács is belőle. Elfojtott keserűség volt e szavakban, talán a sors ellen, talán egy titkos gondolat vagy fájó emlék következményeképp.

- Értelek bátyám, felelt Jenő lehangoltan, nem feledtél el, mert örökké sajgott szívedben az a megkülönböztetés, a mely szegény apánkat néha én irántam hangolta nagyobb engedékenységre. De hidd el Ákos, sohasem akartalak megrövidíteni s a legtöbbször tudtomon kívül voltam a kitüntetett. Ákos! a Sasok nem tudnak hazudni, Bocsáss meg, kérlek!...

Bátyja felé nyújtotta a kezét s hangja a becsület bátorságával csengett. Itt, a kiengesztelődés és béke otthonában, meg kellett a testvéreknek érteniök egymást. - Ákos különben sem sokat törődött az egésszel, katona lévén, egy csöpp érzelgősség sem volt benne s ha nem ő lett volna az idősebb, eszébe sem jut, hogy számon tartsa a szülői gyöngédségeket s azt a néhány ezer forintot, a mivel öccsének évente többet juttatott a vagyonból ez a gyöngédség. Mint elsőszülött, katonás észjárással rangsorban öccse előtt levőnek tartotta magát s bosszantotta, hogy édes apja mégis öccse után teszi. De most, hogy Jenő a bocsánatkérésével neki adott igazat, elmúlt szívéből minden keserűség.

- Ne is beszéljünk róla többet, - mondá, megszorítva öccse kezét. - A szegény jó öreg minisztert akart csinálni belőled s azt gondolta, hogy addig is, a míg odáig jutsz, előlegezi leendő fizetésedet. Oly boldog volt, valahányszor rólad és a pályádról beszélt.

Jenő zavartan vágott közbe:

- Esteledik, Ákos, menjünk innen, nem tudok a múltra gondolni e kripta közelében, honnan mintha felhallanánk apánk dorgálását, hogy alig kihűlt porai fölött bíráljuk tetteit.

Mind a ketten egyet gondolva fordultak a kápolna felé s levették kalapjokat. Az őszbeborult katona félhangon mormolt egy Miatyánkot. Azután megindultak a falu felé a Sasok kastélyába, mely mint egy szürke bagolyvár emelkedett ki a fák közül az esti homályban.

- folytatjuk -