Ébredések

Lázak

 

Amit ezek művelnek…, azt mi csak könyvből ismerjük – szólt az asszony, közben megigazította gyér haját. Itt szünetet tartott. Hosszút, hatásosat. Mintha a hallgatóságra is számítana. Talán így könnyebb volt elhinnie, hogy erényes asszony. Nem áll be a sorba…

 

Épp azon mesterkedtem, milyen csalafintasággal csábítsam el DD-t. Miért játszanám pont én az erényest?
Hallatlan, szól megint a nő. Hallatlan, hogyan hazardíroznak erkölccsel, családdal, érzelmekkel.
A cukrászdában ülünk DD meg én, így ravaszkodtam. Ő rendel valamit, közben várakozunk. Van néhány percünk, ennyi talán elegendő a kivitelezésre.
DD oldani szándékozik a feszültséget, felvet valami banális témát. Sarokban ülünk, eldugott zugban. Kihasználom a pillanatot. Átnyúlok a kezéért, ő mit sem sejtve hagyja. Csókjaimban fürdetem kezét. Remélem, ettől átrendeződnek végre a vonásai, és nem húzza el a kezét. A hajam eltakarja, nem láthatja senki, egyes egyedül ő tudja, milyen puha az ajkam.

 

Dr. Margó méreget.
Gőzöm nincs, mi járhat a fejében. Ez kissé zavaró, kedves uram.
Abszurd táncomat járom a fotelban. Van hozzá tehetségem. Lábak keresztbe, majd egyik a másikra föl! Mint valami üldögélős kán-kán.
A végén már azt sem tudom, miről is akartam beszélni.
A frászt hozza rám, ilyenkor. Kár belegondolni, minek tart. Ő az egyetlen, akinek nem értem a jelzéseit. (Na persze, ez nem egészen igaz, hiszen azt sem tudom, DD hogyan reagálna.)
Talán ülünk abban a kis cukrászdában, ő meg azt mondja, ne, hagyd ezt, nagyon kínos, bárki megláthatja, hogy kívánlak! Vagy talán megkérdezi, hogy mit akarok ezzel elérni, mert szerelem nincs, csak hűség van. És hogy őt túl sokan ismerik, családos ember. Ráadásul Veled!
Dr. Margó még mindig méreget. Nem szemben ülünk egymással, én kicsit oldalt fordulok. Hadd maradjon valami titkom nekem is.
Szinkrontáncolunk. Tükörképe vagyok, vagy ő énnekem. Ő is épp úgy emelgeti a lábait, mint én. Titkos társaság vagyunk. Pszichiátriai szakrendelésen.
Titkos, mert nem tűzném a kalapom mellé, hogy nem értem az életet, ezért fogadott emberem próbál eligazgatni benne. Mi hajtja dr. Margót? A kalandvágy, az ismeretlen iránti vonzalom. Merthogy láthatóan élvezi, amit tesz.
Én nem élvezem a helyzetemet. Furcsa, ha valaki vélemény nélküli. Akár a tűz, a víz vagy a szél, vagy bármilyen természeti jelenség.

 

Néhány napig feküdnöm kellett, vizesborogatás, mártózás egy maréknyi tengeri sóval izmosított forró vízben, majd tusolás hideggel. Dadogva, a levegőt is nehezen véve mentek el a napok.
DD üzenete hozott változást. Ilyen-olyan rendezvény, és hogy menjek el. A vizesborogatást azonnal száradni tettem, megigazítottam a párnát, a paplant, végezetül az ágyra terítettem a kockás takarót.
Mondtam DD-nek, hogy beteg vagyok, kellett az együttérzése, de szinte azonnal megbántam. DD hangja túl határozott volt, és hallatlanul megértő. Zavaromban azt sem tudtam, mit válaszoljak. Igazából nagyon furcsának találtam a helyzetet, és kissé mulatságosnak is. Igyekeztem megőrizni a komolyságomat, és úgy határoztam, nem szólok semmit.
Máskor napokkal korábban megkezdtem volna a készülődést, erre most nem volt idő. A tükörbe pillantva megállapítottam, hogy a magas láz és annak hűvös párája jótékonyan regenerálta a bőrömet. Jégkockákat halásztam ki a tartóból. A homlokomra szorítottam, majd a halántéktáj következett. A jégről és a hidegtől lassan gémberedő ujjaimról ugyanolyan különös erotikus játékok villantak át az agyamon. DD ujjai…
Viszont hányingerem lett a betegség szagától, alig vártam, hogy a fürdőszobából kikerüljek.
Egy kis rúzs azért kell, érzékeltetni az ajkak vonalát.
Ruhák. Milyen nagy küzdelem ezzel a rossz vasalóval, néztem a klaffogó masina alatt a felperzselt anyagot. Mindennek van valami üzenete az élettől. Cipők. Kiegészítők. Úgysem jelentene már semmit, nem igazítanék magamon. Így nézek ki, ettől még annyi minden történhet. A kulcsot kívülről a zárba téve azt latolgattam, mi baj származhat ebből a könnyelműségből.

 

Hogy vagy, kérdezte DD az emberektől nyüzsgő kis téren. Megvagyok.
Férfiak, nők. Sosem láttam eddig őket. Mégis ismerősek, mert DD közöttük áll. Nem idegen, ami őt veszi körül. Nem annyira tolakodóan az.
Megnyugtat, ha jól vagy - szólt DD és hozzátette, hogy nem leszünk sokáig.
Nem maradunk sokáig, egészen pontosan így fogalmazott. Szelíd volt a hangja és megértő. Azt jelentette a hangja, hogy ne nyüzsögjek, ne elegyedjek beszélgetésbe, legyek készenlétben. Nem kell tehát alávetnem magam senki akaratának. Csak az övének.

 

Egy aprócska teremben ültek a városi méltóságok. Nyitóbeszéd után taps, kézfogások, ezután az alkotó következett. Színek és formák, az anyag szentsége, meg törvénye. Szigorú szavak, gondoltam és fürkészni kezdtem a többiek tekintetét.
Egyetértő bólogatás meg feszült figyelem. Szégyenkeztem, amiért sosem tudok figyelni. A múltkor még azt is mondták, hogy nincs humorérzékem. Ezt nem találtam viccesnek. Ez akkor volt, amikor a rokonaim végleg felhagytak az álláshirdetések kivágásával, és gyűjtögetésével. Lemondtak volna rólam?
A legváratlanabb pillanatban felhangzott ismét a taps.
A tekintetemmel óvatosan megkerestem DD-t. Amikor megpillantottam, úgy éreztem, világok választanak el tőle. A műsor végén egy kis csoport közepén álldogált, elmélyülten magyarázott. A közelben téblábolva hallottam: politika, üzlet, művészet. Hihetetlen, gondoltam, hogy mennyire nem telik az idő.
Kiértem a térre, és lassan indultam el, hogy utolérjen. Amikor mellém ért, a szájához emelte a kezemet. Éreztem DD nyelvét. Nedves volt, lágy és meleg. Végre az arcvonásaim is átrendeződtek.
Körülöttünk egyre jöttek-mentek az emberek, de DD nem zavartatta magát. Úgy tartott, hogy senki se láthassa, mit tesz.
Enyém vagy! - mondta végül felnézve, és én törhettem a fejem, honnan tudhatta.

 

 

anapkelet@gmail.com

NetLand