Aznap este a falusiak szokás szerint mind összegyűltek a dombon s várták Marcellust, hogy beszéljen nekik. Amikor megjött, vele volt Kaeso, Antonia és Antonius is. Marcellus leült a kis térségen, amelyet az emberek szabadon hagytak, s egy ideig elgondolkozott, mielőtt beszélni kezdett.

−Mindnyájan nagyon kedvesek voltatok hozzám –mondta végül−, és sokat fogok gondolni rátok, bárhova megyek is.

Csalódott sóhaj szállt végig a tömegen.

−Sok történetet mondtam el nektek arról a különös galileairól, aki a szegények és erőtlenek barátja volt. Ma este még egy történetet mondok el róla, a legkülönösebbet. Legyen ez a búcsúajándékom számotokra.

Szomorú történet volt egy félreértett s végül még a megrémült barátaitól is elhagyott emberről; megdöbbentő elbeszélés egy igazságtalan tárgyalásról és kegyetlen halálról, s Marcellus olyan megrázó erővel mondta el, hogy a hallgatóságának legnagyobb része könnyezett.

−Nos, ebben nem volt semmi különös −folytatta egyszerre megváltozott hangon−, mert a bölcs embereket mindig félreértették és üldözték, sokakat meg is öltek közülük, mint ahogy Jézust is megölték. De Jézus újból életre kelt!

−Micsoda? Nem lehet! −kiáltott fel egy öreg ember remegő hangon. Elhallgattatták és várták, hogy Marcellus folytassa elbeszélését.

Feszült csendben hallgatták tovább a történetet. Jézus a világban van, él és itt is marad, amíg a szeretet országa át nem veszi az uralmat mindenütt, minden ember felett.

−Nem kell megsiratnotok −jelentette ki Marcellus. −Ő nem szánalmat kíván. Ha akartok tenni érte valamit, segítsétek egymást és várjátok az eljövetelét.

−Most hol van? −kiáltotta az öreg ember éles hangon.

−Azt senki sem tudja −felelte Marcellus.− Bárhol, bármikor megjelenhet. Ne találjon minket olyasmit cselekedve, ami megszomorítaná, ha egyszerre csak hozzánk lépne, olyan órában, amikor nem is várjuk. Fogtok erre gondolni?

A szürkület erősödött s vele a harmat is. Ideje volt, hogy szétoszoljanak. Marcellus a tunikájából előhúzott egy összehajtott, sokat forgatott papyrus ívet és feltartotta az elhalványuló világosságnál.

−Egy nap −mondta− amikor igen sok galileai gyűlt össze körülötte egy hegytetőn, arról beszélt nekik Jézus, hogy mit nevez ő boldog életnek. Justus barátom emlékezett a szavaira, elmondta nekem, én pedig leírtam. Hadd olvassam fel nektek, s azután elválunk.

(…) Mély csend szállt le rájuk, amint Marcellus olvasta:

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják. Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak. Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges.”

Fordította: Fükő Dezső