„Eltelt még egy félóra, és végre megláthattam a hajnal első fényeit a jobb oldali ablakon át –ez azt jelentette, hogy észak felé haladunk. Először az ég és a föld egyelőre még bizonytalan határa rajzolódott ki a sötétben. Aztán ezen a határvonalon egy selymes, vöröses fény tűnt fel, mely, anélkül hogy megvilágította volna a sztyeppét, az égbolt egy darabját halvány derengésbe vonta. Ez a vöröses demarkációs vonal olyan vékony, finom és különleges volt, hogy láttára a még mindig a sötét éjszaka felé robogó, megbokrosodott lóra emlékeztető fáradhatatlan Magiruszon és a rajta ülő utasokon valami érthetetlen lelkesedés lett úrrá. Ezt azonban rajtam kívül senki nem vette észre, még a sofőr sem, aki tekintetét továbbra is mereven az aszfaltozott útra szegezte.

Néhány perccel később a horizonton szétáradó, immár mélyebb bíborszínű fény megvilágította a keleti égbolton alacsonyan sodródó felhők rojtjait. Miközben a halvány derengésben kirajzolódó, az egész éjszakán át tartó hatalmas esőért felelős fodros felhők csodaszép formáiban gyönyörködtem, észrevettem valamit: mivel a sztyeppe még mindig sötétségbe burkolózott, a szélvédő üvegén láthattam a busz halvány mennyezeti fényeitől megvilágított arcom és testem tükörképét, ezzel egyidejűleg a csodálatos felhőknek és a horizont vöröslő csíkjának a tükörképét, s közben láttam az aszfaltozott úton az egymást fáradhatatlanul követő fehér csíkokat is.

Ezeket a buszunk fényszórói által megvilágított fehér csíkokat nézve eszembe jutott a jól ismert dallam: amikor a fáradt busz kerekei már órák óta ugyanazzal a sebességgel forognak, amikor a motor ugyanabban a ritmusban dübörög, és amikor az élet is ugyanabban a ritmusban ismétli önmagát, egy dallam száll fel a kimerült utas lelkének legmélyéről, melyet aztán átvesznek az ablaka előtt elsuhanó villanyoszlopok is. Mi az élet? Egy időköz. Mi az idő? Egy baleset. Mi a baleset? Egy élet. Egy új élet.”

Részlet „Az új élet” c. könyvből

Író: Orhan Pamuk
Fordította: Takács M. József