Csurran-cseppen a pohár szélén,

aranyfénnyel csillog éjfeketén.

Ím, a félhomály látszani enged,

az akarat elszökött belőled.

Mélyen kortyolsz a fekete lébe,

néha gondolsz, semmit téve

mész tovább dolgodra.

Hátha akad valami késő alkonyra.

Öreg vagy- nézed a visszás tükröt

belé csapsz, vérzel, félsz - széttörött.

Arcképed göröngyös mása darabokban hever

az élet örök játékra nevelt.

Vágyom zúgni le, nyílt titok,

Csorognék a torkodon.

Étlen-szomjan, de együtt

mennyit ér az, ha testünk

hamu és sűrű sötét por,

mely örökre elfed és megtorol?

Tenyérből lágyan hull alá,

eltéve az életet az örök föld alá.

De én nem veled lennék

én csak melletted, érted élnék.

Ott is, akkor is, ha csak

nézhetnélek, nekem elég az.

A kávéd csak én vagyok

ha kell, neked megmásulok.

Öreg vagy- a tükör sem másít,

életéved kettős szám, csalfán ámít.

Lennék én minden reggel a sűrű fekete

aztán a füst, a bolygó és a szád közös kerete.

A te szádon távoznék ki és be,

tested átjárnám, csodálnám, nem tenném tönkre.

Imát mondanák, hogy a füst

ne szője be magát a tüdődbe.

Ne öljön, csak segítsen meghalni

hogy az illatot tudjam őrizni.

Míg én élek, nem felejtem az ízt,

a sűrűt, a nedvest, a bántó pírt

amit akkor kaptam,

ha cukortalannak találtattam.

Ha egyszer kemény kávészem törte nyelved,

gyomrod bús haragra gerjedt.

Miattam, értem

hogy ihass, nekem az a keresztem.

Öregek vagyunk- de köt az íz, a pillanat,

a zamat, a cserje, a ködös varázslat.