Mikor kilépett a bögréből, különös módon megtartotta az edény formáját.

– Jaj, nekem! – rémüldözött alatta az asztalterítő – Azonnal menj vissza a bögrébe!

– Elnézést! – szólalt meg illedelmesen a bögre alakú kakaó – Visszamennék én, csak tudnám, hogyan kell. Már csak azért is, mert ott jó meleg volt. - és olyan reménytelenül elveszetten nézett a terítőre, hogy a közelében fekvő kiflik máris vigasztalni próbálták.

Nem úgy a zsemlyék, akik gúnyosan méregették.

– Ennyire ostoba nem lehetsz, ha ki tudtál jönni, akkor vissza is tudsz menni. Az út ki, vagy be ugyanaz.

A kiflik persze rögtön védelmükbe vették a didergő bögrekakaót, aki egyre jobban szégyenkezett, mivel sehogy sem értette, hogyan kerülhetett kívülre. A hangzavarban váratlanul megszólalt az, aki mindez ideig hallgatott.

– Az én hibám – kezdte alig hallható hangon, mire mindenki elnémult, és tekintetét az üres bögrére szegezte.

– Igen, azt hiszem az én hibám, hogy a kakaó kívülre került. Tudjátok, engem ma töltöttek tele először, és bevallom nektek, nagyon kellemetlenül érintett. Minden erőmmel ellene szegültem szegény kakaónak, mivel újra üres akartam lenni. Ugyanakkor pedig, mikor megláttam magamon kívül nagyon elszomorodtam, és már az első pillanattól fogva hiányozni kezdett.

– Hát akkor mire vársz még? – szóltak rá mindannyian – Hiszen csak akarnod kell!

A kihűlt kakaóba ekkor visszatért a remény, most már ő is tudta, hogy juthat vissza. És mivel mindketten akarták egymást, nem volt semmi akadálya. Az asztalterítő, a kiflik, a zsemlyék, mind, örömmel nézték az újra egyesülteket, mikor hirtelen rádöbbentek, hogy most ők is megtudták a titkot. Csak akarniuk kell, és máris valóra válik. Akartak hát! A kiflik a zsemlyéket tüntették volna el, a zsemlyék a kifliket, az asztalterítő pedig a függönnyel cserélt volna helyet.

De hiába erőlködtek, minden maradt a régiben.