I.

Eloltották a csillagokat.

Nem látok többé lelkem szemével.

Az ünnepek hamvukba haltak.

A szférák felhagytak a zenével.

 

               II.

Napos csibe megingó

véznasága a testem.

Erőtlen a lelkem de még nem készült fel,

tétovázik pedig

nincs válaszút:

kanyarog körbe-körbe

a világ peremén, ahol

por száll, tűz a nap és gyötör -

nem ezt ígérte a hajnal.

 

               III.

Szörny vagyok: nézz rám;

felismered-e kétféle alakom?

Az egyik csak játék volt: kedves, hamis;

ha így vagy úgy csavartad,

csicsergett és ugrabugrált,

fészket rakott a tenyeredben;

ha viharral fenyegetted, 

lomb közé bújt, hallgatott.

A másikban nem működik eszes szerkezet:

nem tűri emberi test fülledt gátjait.

Rombol, rajong: ragadozva tör szét

rozsdás láncokat, ősi

tölgyeket csavar, döngve ledőlnek

nyomában gonddal rakott falak.

Eltipor, vigyázz – nem tekint

istent sem embert – 

társa nincs – nem ember: szörny vagyok.

 

               IV.

Méreg van a szóban:

amint nyelvem hegyén lebeg,

már érzem: bajt okoz – 

s hogy elröppen, már távolról látom:

kristályos tiszta csúcsokon a tündéri hó

iszappá lottyan és mocskos terhétől összeomlik;

az ártatlan fülemülét 

röptében találja el orvgyilkos parittyaként;

viharfelhők neheztelést izzadnak; 

rügyező gallyakból korbácsot sodor a szél;

a hold puffadt képpel bámul révült szemembe,

hogy motyogni kezdjek – 

túl sokszor mondtam: szeretlek.