Valamikor - két vagy három éve lehet már - gyorsvonaton robogtam egy nyári szürkületkor. Kihajoltam az ablakon s szinte beleszédültem a fekete, szénaillatos sötétségbe. Kezemben egy hosszu, finom cigaretta parázslott s lankadtan, tétlenül néztem, mint alszik el, szenesedik meg, feketül hozzá az alvó, mozdulatlan éjszakához. A kerekek süket dübörgésében egyszerre csak egy ezüstös trillát hallottam. A szürke mezők mélységében, valahol messze, messze egy tücsök dalolt magánosan, egyedül.

Akkor egyszerre elérzékenyültem a primitiv hangszeren és szemeimbe könyek csorogtak. Cigarettámat leejtettem az éjszakába. Oly fájó, édes és különös volt, hogy egy tücsök valahol messze dalba kezd, egy gyorsvonaton rohanó vándor meghallja és magával viszi az emlékét.

Aztán egészen elfelejtettem a tücsök nótáját. Két vagy három éve lehet már. Ma pedig itt ülök a lámpám árnya alatt és fütött szobában, csikorgó télen ujra hallom a tücsökdalt, az ezüstös, trillázó éneket, amely egyszer - valamikor - hozzám repült az éjszakában. Egyszerre nevetni és sirni szeretnék. Miért, miért kell ujra ellágyulnom? Az ismeretlen mezőn azóta sokszor elszáradt és kivirult a fü, az ugart fölszántották, ezer és ezer fiatal tücsök kezdett uj dalba s az én igénytelen énekesem még azon a nyáron meghalt. A vidék talán el is pusztult egészen, a gyorsvonatom mozdonyát, amely tovaröpitett a dübörgő sineken, azóta piszkos kereskedésekben ócskavasként árulják, a gépész meghalt, a jelző-lámpa összetört, a kocsik inai meghibbantak és a vasut utasai szertezüllöttek, örökre eltüntek a szemem elől. A dal azonban él, a tücsök, ez az apró füzfapoéta, ez a semmi, ez a ciripelő, zöld féreg egyre huzza lelkemben fájdalmas, vékony hegedüjét.

És dala most ujra a vágy, az öröm, a fájdalom végtelenségét kelti föl bennem, mint akkor - két, vagy három éve - a nyári szürkületben.

(képforrás:dalone.blog.hu)