Maradj, maradj, bús téli alkony,

ne vond még vissza sugarad!

Ha lábadozva elsötétülsz,

szerelmes szívem megszakad.

 

A lég oly enyhe, oly fuvalmas,

a nap vígan bukik elő,

tavaszruhában andalog már

az álmodó járó-kelő.

 

A síma, langyos fuvalomra

kinyílanak az ablakok,

a halk, búcsúzó sárga fényben

sok régi utca s ház ragyog.

 

Száz édes emlék ébred újra:

a drága múlt, az ifjuság,

gyermekszerelmünk, szűzi álmunk,

a lázas és dicső tusák.

 

Mind búsan elmerengve járunk,

szivünk sok emléktől nehéz;

ami szemünkbe forr s cikázik,

a sejtelem ködébe vész.

 

A jég ropog, s alóla zúgva

ezüst kacajjal jő a víz,

tavasz lesz, úgy mint régen egykor,

s e szó a múlt honába visz.

 

Szemünk meredt, a múltba réved,

ragyog a kék-sugáros ég,

a sárga hóvizen lebegve

szétpattan egy-egy búborék.

 

A szél fú s érzi méla lelkünk,

a kikelet fuvalma az...

És nézzük összetett kezekkel,

hogy érkezik meg a tavasz.

 

 

1906

 

/képforrás:otthonsweetotthon.blogspot.com/