A királynak rossz éjszakája volt. Nehéz álmok gyötörték, rémképeket látott, és szinte elviselhetetlenül vágyakozott a gyönyörű Ambrosia után. Amikor az udvarhölgyre gondolt, hirtelen elhatározta, hogy a nápolyi háborút haladéktalanul megindítja, vagyis eltávolítja az udvartól Gonsalvót, a férjet. De ezzel kapcsolatban az is eszébe jutott, hogy a háborúra még korántsem készült fel, és szövetségese, a francia király sem tartja időszerűnek Itália meghódítását. A pápától is félt, Miksa császár álláspontjával sem volt tisztában, a spanyol nép fáradt volt, és megunta a háborút, a zsoldos hadsereg is sok pénzbe került, s a kincstár csak úgy kongott az ürességtől.

Tanácsosaitól sok jó tanácsot kapott, de mivel az egyik sürgette, a másik ellenezte a háborút, tulajdonképpen semmi hasznát nem vette a tanácsoknak.

Lázas nyugtalansággal hánykolódott ágyában, és roppant gondjai elől minduntalan a szép Ambrosiához menekült vágyban és képzeletben. Reggel felé már egészen kimerült, és elátkozta az egész európai politikát.

- Ambrosiának van a legszebb szeme egész Aragóniában - gondolta türelmetlenségében és izgalomban holtra fáradt lélekkel, és maga elé képzelte a magas, karcsú hölgyet, a hölgy villogó fekete haját, amely dús fürtökben omlott le alacsony homlokára, a szemek felett majdnem összeérő dús fekete pihéket, amelyek azt jelentették, hogy a lélekben igéző erők, démoni hatalmak és forró szerelmi indulatok égnek. - Szeme azonban ibolyakék, ami a születése pillanatában uralkodó Venusnak a Szűzzel való konjunktúrájában leli magyarázatát - gondolta magában a király, aki jártas volt az asztrológia tudományában, és büszke volt erre a tehetségére.

A spanyol király birodalmában felkelt a nap, és, az udvar benépesült az államférfiak, katonák és papok, külföldi követek és ügyes-bajos alattvalók seregével. Ferdinánd kora reggel intézte az ország dolgait.

Most is maga elé rendelte a minisztereit. A kincstárnok jelentette, hogy az állampénztár üres.

- Tudom - legyintett Ferdinánd -, meg kell szorítani a zsidókat.

- A zsidókat kiűztük az országból - jegyezte meg a pénzügyminiszter szemrehányó képpel.

- Vissza kell hívni a gazembereket - rendelte a király.

- De a nép ellenezni fogja.

- Be kell a népet csukni!

- A termés gyalázatos.

- Körmenetet kell rendezni esőért.

- A hadsereg szétzüllik. A csapatok szökdösnek.

- Meg kell tizedelni őket.

- Az angolok háborúra készülnek ellenünk.

- Megverjük őket. Nekem van a legnagyobb flottám a világon.

- Igenis. De a hajók rozogák, és a kalózok a felét szétlopkodták.

A király dühbe jött, és ordítva hívta Gonsalvót, a vezért.

- Rossz híreket hallok. Éhség, lázadás, nyomorúság, ellenséges támadások fenyegetik országomat.

- Hirdess, felséges uram, keresztes háborút.

- Ki ellen?

- A törökök és az afrikai arabok ellen, felséges uram.

A király gondolkozott.

- Ennek nincsen már hatása az istentelen Európára. De a keresztes háború jó eszme, hasznos gondolat.

A hadvezér szeme felcsillant. A király összevonta szemöldökeit.

- Keresztes háborút hirdetek a nápolyi király és a pápai hűbérállam ellen.

- Ah!

- Igen, meghódítom Dél-Itáliát, Szicíliát, Ischia szigetét és Campagnát. Megelőzöm a franciákat és Miksa császárt, akik tudtommal fel akarják maguk között osztani a szép Latiumot.

Gonsalvo elsápadt.

- Kemény dió. Nehéz ügy. És mikorra tervezed, felséges uram, a hadjáratot?

- Nyolc nap múlva indulsz. Te vagy a keresztes csapatok főparancsnoka.

A hadvezér letérdelt a király elé, és megcsókolta Ferdinánd kezét.

- A király akarata parancs - hebegte magánkívül a fájdalomtól, hogy ismét itt kell hagynia a szép Ambrosiát.

A király is Ambrosiára gondolt, és alig tudta eltitkolni ujjongó örömét.

- Isten vezérelje kardodat - mondta Gonsalvónak, és megáldotta kedves hadvezérét. - Feleségedről és családodról majd gondoskodni fogok.

A hadvezér kitámolygott a teremből. Ferdinánd pedig elküldvén az országnagyokat, fal felé fordult, és békésen elszenderedett. Most már tudott aludni.