A lovag két szempillantás alatt a torony ablakában állt. Lenézett az udvarra. Néptelen volt a környék, a kápolnához vezető úton egy lelket sem látott. Most ha Isten segítené, óvatlanul leereszkedhetnék.

A mélységet nézegette, lehet-e ugrani? A torony alatt széles árok kiszáradt ágya tátongott. Legalább tíz öl az ablaktól az árok fenekéig. Biztos és szörnyű ugrás a halálba. Kötél után nézett. Sehol semmi mentség. Ereje is fogytán. A félelem és kétségbeesés ájulása környékezte. Vége mindennek. A gyönyörű Ambrosia titka napvilágra kerül. Éppen most, amikor hős férjét várja a diadalmas nemzet. Ambrosia is, ő is elveszett. Ó, te kegyetlen, engesztelhetetlen, büntető Úristen!

E pillanatban gyengéd női kéz érintette meg a vállát. A lovag hátrafordult. Szép, fiatal kasztíliai lány állott mögötte, némán, zavartan, szemérmesen mosolyogva.

- Úrnőmet keresed, kegyelmes lovag?

A lovag ijedten bámult a leányra.

A leányka zavartan folytatta:

- Úrnőm már nyugtalankodik.

- Hát tudja?

- Vár.

- Hogyan?

- Señora Ambrosia szeret és vár.

A lovag megragadta a komorna vállát.

- Adj egy kötélhágcsót.

- Miért?

- Hogy le tudjak ereszkedni... az udvar már ébredezik... Ambrosiát halálos veszedelem fenyegeti... a kulcs nem nyitja a zárat... Gyorsan, gyorsan, az Isten szerelmére.

A komorna tágra nyitotta nagy, barna, nedves szemét.

- Hát nem most jössz, don Alfonso, a señorához?

- Én don Alfonso? Elment az eszed?

- Alfonso di Millorca... uram... Vagy tán tévedek?

A lovag elfelejtett minden veszedelmet. A szíve vadul ugrált ziháló mellében.

- Te Alfonso di Millorcát várod?

- Igen.

- A király apródját?

- Igen. Úrnőm küldött elébed, hogy mutassam az utat.

- No jó. Hát mutasd meg az utat - és megfogta a komorna kezét.