Ettől fogva Galeotto mindennap megajándékozta Ambrosiát egynéhány körmöci aranypénzzel. Az udvarhölgy eleinte jelen volt az alkimista szertartásoknál. Ezt becsületből tette; ez igazolta őt, amiért aranyat fogad el egy idegen lovagtól. Igazi pénzt, spanyol, olasz vagy magyar aranyat el nem fogadott volna semmi könyörgésre; de varázslat, mágia, alkímia útján előállított arany, az más. Azt ők ketten, együttes szertartáson csikarják ki a Világegyetem nagy vegykonyhájából. Ez az ars magna és a szerelem műve. Ezt el szabad fogadni a legelőkelőbb hidalgó feleségének is. Később már megbízott Galeottóban.
- Tiszta és előkelő lelked a garancia, hogy nem csapsz be engem, mint ahogy szélhámos varázslók valódi arannyal vezetik félre a bíbornokokat, püspököket és fejedelmeket.
Galeotto összekalapálta a körmöci aranyakat, és úgy adta át Ambrosiának. Két hónap alatt elfogyott Mátyás király hagyatéka. A humanista Ferdinánd királytól kivette egyévi járandóságát. Ez ötven arany volt. Egy hónapig abból szállította Ambrosiának a hódolat adóját. Aztán eladta könyveit, ruháinak egy részét, kényes török paripáját, fegyvereit, s aranyat és higanyt meg kénnátriumot vásárolt. Később a higanyt és az egyéb nemtelen járulékokat egészen elhagyta. Fáradt volt, kimerült, nem volt kedve és türelme az aranynak ötvözéséhez. Azzal ámította el Ambrosiát, hogy sikerült neki olyan aranypénzeket előállítani; amelyek tökéletesen hasonlítanak a király érmeihez. És úgy adta neki az aranyakat, ahogy elkótyavetyélt drágaságaiért kapta az araboktól. Ambrosia vakon bízott a humanistában, lemondott a formaságokról, és úgy szedte be tőle az aranyakat, mint egy adószedő.
Galeotto szegényedett, sorvadt, öregedett. Ambrosia virult, gyönyörűséges szép szeme sugárzott a boldogságtól. Aranyos, selymes, gyöngyös ruháit az egész udvar irigyelte. Az is feltűnt Barcelonában, hogy Alfonso di Millorca, a király fiatal apródja szép új paripát vett a sevillai vásáron. Tőre, tollas fövege és aranyos szögekkel kivert arab bőrcsizmája szebb volt, mint a többi udvaroncé. Az udvarhölgyek halkan suttogni kezdtek, és féltékennyé lettek Ambrosiára. Az udvaroncok Alfonsót rágalmazták. Egy herceget és egy hercegnőt emlegettek. Galeotto büszkén gyönyörködött hiú, páváskodó, pompás kis señorájában. Ambrosia azonban egyre késett a jutalommal. Kedves volt, gyengéd és hálás, de az öreg tudós égő szerelmi vallomásaira gúnyosan vagy szemérmében felháborodva felelgetett.
Galeotto ismerte az udvarhölgyek erkölcseit. Párizsban, Itáliában és Budán egyet-mást megfigyelt, sőt, nem kevés tapasztalatra tett szert a maga bőrén is. Mindig gyanús volt előtte az, ha egy szép és nagyravágyó dáma túlságosan védi hitvesi hűségét. Tudta, hogy ilyenkor valami titok fedi el a valóságot. Titok, amely a hölgy szíve mélyén lappang. Emlékezett arra, hogy egy ilyen esetben a hölgy a saját férjébe lett szerelmes, csak nem merte senkinek bevallani.
- Hátha Ambrosia is a hős hadvezért szereti, de szemérme tiltja ezt az udvar léha népe előtt kifecsegni!
De a következő pillanatban - mint tudós és szellemes dialektikus - kénytelen volt messze elvetni ezt a szélsőséges feltevést. Ambrosia férje messze jár, a király nevében vitézül hadakozva városokat és népeket igaz le, hogy volna módjában ilyen körülmények között a felesége szívét meghódítani?
Arról is hallott egyet-mást, hogy Alfonso di Millorca, a király apródja eszeveszett szerelemmel áhítozik Ambrosia kegyei után. De ő ismerte a szegény, ágrólszakadt, gyerekember Alfonsót. Ambrosia nagyravágyó lelke nem botlik meg egy csinos arcú suhanc éretlen vágyain. Nem tudta elképzelni, hogy az udvarhölgy ilyen együgyű és erkölcstelen módon kockáztassa jövendő karrierjét.
- Ambrosia vagy az enyém lesz, vagy senkié! - kiáltott fel egy lázas éjszakán, szerelemtől izgatott testtel fetrengve ágyában. És bizton bízott a saját emberfeletti hatalmában, amelyet ördög és pokol segítségével, Ambrosia szerelme érdekében fog felhasználni, még ha utolsó cseppjét is ki kell üríteni az ars magna kifogyhatatlan olajoskorsójának.
- folytatjuk -