Tammúz isten itt kissé elszomorodva hajtotta le a fejét, de azután megint a régi jókedvű, barnáspiros sugár fonta körül a mosolygását.

- De Isten, az mindig leszek! Jön majd lenn a tengerparton, a Jordán vidékén egy ember, aki új szavakat fog hirdetni. Új szavak! Azok is csak az én szavaim lesznek, s az emberek azt az embert is csak az én képemre fogják elgondolni. Az a Jézus, akit Krisztusnak fognak nevezni, megint csak nem lesz más, mint az én újból való megtestesülésem, az új Napisten. Fogantatik a szűz Auróra kebelében akkor, amikor a tavasz legyőzi a telet, a márciusi napéjegyenlőség napján, amit akkori szimbolizmus szerint a Gyümölcsoltó Boldogasszony nevén fognak nevezni. Megdicsőül, amikor tetején áll a nyár, június legtelibb napján, amikor az Úrnapja mind a négy világrésznek hirdeti, hogy a nap a négy évtájék ura. És újra megszületik, amikor elmúlik a hosszú éjszakák világa, amikor megint jobb oldalára fekszik a Nap, és a teljesebb és ragyogóbb képét kezdi mutatni a világnak...

Tammúz isten, aki ezalatt ott ült az akkád harcos mellett a földön, most felállt, és hátrasimítva homlokáról aranyos haját, megváltozott hangon folytatta:

- Mindig és mindenütt csak Én vagyok. Minden az enyém, de én is a mindené vagyok. Az egyedülvaló Isten, aki jelen van mindenben, s bármily alakot öltsek, mindig egy, mert mindig végtelenül sok. Legyek Adonáj, legyek Adonisz, hívjanak Főbusznak vagy Apollónak, tiszteljenek Wotannak vagy Hadúrnak, jelképezzen Jézus vagy az ősparány: egy vagyok, mert minden vagyok. A levél vékony erében, a föld mélyén fülledő kőszénben, az üvegen megtörő szivárványban, a gőzben, a gázban, az emberi kitalálás s a természeti erő minden megnyilvánulásában csak én vagyok otthon: a mindig isten, a folyton isten, a Pantheosz.

És Tammúz kiegyenesedve egész magasságában, forró, illatos, vért és velőt átjáró leheletével odafordult Beid Alnisszor felé...

Az akkád lova nagyot nyerített, az orrával oldalba döfte az urát, úgy ébresztette fel. Beid Alnisszor felemelkedett, tántorogva felállt, aztán lekapva a kucsmáját, felemelte mind a két kezét az ég felé, amelynek közepén ott ragyogott tavaszi lángözönében mosolyogva, mindent látva és mindent megértve a Nap.

-  vége  -

/képforrás:tudos.virtus.hu/