A főpap elöl, kettőssé hasított hegyes süvegével, fekete szakállába belefont gyöngyláncokkal, mellén apró, négyszögletes aranytáblákból lánccal összerakott vérttel, keze nárdusolajtól csepegve; mögötte a többi pap, az elöregedettek, sárga, bíboros lila és olajzöld hosszú palástokban, azok mögött a zenészek cinóberpiros rövid köpönyegben, amely mezítelenül hagyta a szárukat, mellettük pedig jobbról-balról, énekelve, a város minden olyan asszonya, aki érdemes már a Tammúz isten ismerésére, mert ismeri a férfit.

Perzsa rabszolgák kezére dörögve nyílt meg az Isztár-kapu, és Beid Alnisszor szinte nem is tudva mit tesz, átkaptatott a gázlón, s vágtatva hajtotta lovát oda, egészen a téglafal legalsó lépcsője alá. Ebben a pillanatban felemelte a főpap nárdusolajtól csepegő kezét, s üvöltéssé stilizált hangon kiáltotta az égre fellépő nap felé:

- Tammúz, Tammúz!

A káldeusok, a méd papok és az embert már ismerő asszonyok karban kiáltották utána, egészen szembefordulva a nap diadalmasan emelkedő korongjának:

- Tammúz, Tammúz!

Azután nagy csend támadt. A főpap merev és rövid tempójú hajlongással, némán várta, hogy Tammúz isten egészen belépjen birodalmába. És csak amikor a napkorong egészen felemelkedett a szemhatár fölé, akkor kiáltott hozzá megint:

- Isztár, Isztár, aki a föld alatt járt érted, szerelmesed vár, a lakodalmad napján ma, Isztár, Isztár!

S a méd papok tompább rezgésű torka mélyebb szóval, a mennydörgéshez közelebb járó hangon így mondta utána az Isztár istenasszony nevét:

- Asztarte, Asztarte!

És abban a pillanatban felkelt egészen a Nap, és abban a pillanatban Beid Alnisszor egyszerre lefordult a lováról. A fáradtság úgy lopódzott bele az izmaiba, mintha gyönyörűség lett volna, az esze elveszítését boldogságnak érezte, a bágyadás, ami az agyára szállt, valami különös álomlátó erőt adott a lelkének. Amint a földbe fúródó kelevéze szára mellett lassan alácsúszott a teste a zöld fűre, még hallotta a szisztrumok húrjának pengését, hallotta a minden emberi hang legmámorosítóbbját, az asszonyi alt hangot, ami nem felemeli a férfi szívét, hanem buján alája csúszik, azután lefeküdt, és hanyatt vetve magát a földnek, elkezdte kialudni az Úrból való háromnapos, három éjszakán nyeregben töltött útnak minden fáradtságát.

Először jött a semmi; az álomnak az a semmije, amely még csak nem is alaktalan, hanem a mindenség alakját ölti magára. A végtelenség, amelynek látszik a vége, a káosz, amely rendszeresen gomolyog. Azután két óriási gömb támadt a szeme két sarkából, és kezdte összeszorítani az agyavelejét. Ez a szorítás először csak fájt, aztán viszketett, azután kéjes gyönyörűséggé vált, végül pedig arra az eszméletre térítette, hogy valaki a kezével fogja és szorítja a fejét.

Felriadt és felnézett. Valóban fogta valaki a fejét, hosszú, sárgásan bronzbőrű ujjak kulcsolódtak a halántékára, s fölötte egy fiatal, szelíd és mosolygós tekintetű, de izzóan parázsló szemű, szőke hajú ember állt. Maga sem értette, hogyan, de tudta, hogy ez a Tammúz isten, akiért eljött Úrból, a leányos, szűz Holdnak az országából ide, ahol minden forró.

-  folytatjuk  -

/képforrás:wikipedia/