Beid Alnisszor nagyot sóhajtott, s a szemére húzta a süvegét, hogy meg ne vakuljon a ragyogástól, amelyet a maga lelke rajongása lopott bele a szürkésvörös téglatengerbe. Vagy már talán nem is egészen az. Mert kelet felől gyáva kis színecskék lopózkodtak bele az ég hamujába, bátortalan, kora ébredéstől még remegő ujjal tüzet rakosgattak a száraz felhők avarja közé. S amint hol lilás, hol citromsárga, hol meg betegzöld fénnyel felkapaszkodott az égre egy-egy vékony kis lángnyelv: a város épületei is félálomban, halk szóval elkezdték ébresztgetni egymást. Az Edádi-csegál szólalt meg először, felemelte gyöngyházpilláját, s egymásba törő hét színével éterszárnyon küldött susogást befelé, a főváros palotáinak. Azok is, ébredeztek, hol itt, hol amott csillant meg egy-egy tető, az első pillantása mindnek buján lila színű volt, csak aztán amikor álmukból kezdtek hidegre józanodni, akkor villant fel rajtuk az okos zöld, a révedező halaványkék vagy a zöldessárga sóvárgó színe. Csak fehér nem látható még sehol, mert nem a szüzességnek a napja volt ez a most kezdődő nap Babilonban.
Mintha nárduslével telt illatos kupa dőlt volna el valahol a szemhatár peremén túl: föld és ég összekötő vonalát egyszerre narancssárga fény öntötte el. Beid Alnisszor felemelte szemét az ég süvegének a legcsúcsára, s akkor látta, hogy az az előbb még fekete-kék félgömb egyszerre acélharanggá vált a feje fölött. A feketesége engedett, de a kéksége még sötétebbre vált. S ez az acélharang ott a feje felett egyszerre megkondult. Halk, érces hang, amely sehonnan s mégis mindenünnen jött, kezdte emelkedő zsongással tölteni be a levegőt. Az Edádi-csegál is felfigyelt rá, nemcsak a tetején, az oldalsó párkányán is kezdtek aranysárga fényben kigyulladni az égetett máz lazúros színei. S bent a városban felvetette magát az első igazi aranyfény, az Eszág-illa arannyal futtatott vert réz álkupolája majdnem hetyke biztossággal nevetett vissza a nevetni kezdő égre.
És ekkor, ugyanekkor az addig halott képen megjelent az első mozdulás is. Az égharang iránytalan kongása irányt vett, a Kázer felől lett mind hangosabbá, s az érc rideg csengéséből asszonyi ének melegére olvadt át. Előretóduló, rendetlenül és mégis rendben haladó embertömeg jelent meg a Beid Alnisszor szomjas szeme előtt. A Körmenetek útja egyszerre benépesedett, hosszú sorban vonult rajta alá az embertömeg, hogy az Isztár-kapunál várja meg Tammúz istent, aki most jön a lakodalmára.
Elhagyták a fővárost, elkanyarodtak az Eud-ulla mellett, mögöttük maradt az Edádi-csegál is, és amint lassan, mind jobban harsogó énekkel, a szisztrumok mind hangosabban abajgó zsongásával felsereglettek a város falára, szemben az akkád harcossal Isztár kapuja fölé: Beid Alnisszor, aki a Holdtól jött a Naphoz, egyszerre átlátta a menyegzői pompát, amellyel népe Tammúzt várja.
- folytatjuk -