Már kék selyembe pompázik az égbolt,

tócsákba fürdenek alant a fák,

a földön itt-ott van csak még fehér folt,

a légen édes szellő szárnyal át.

Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe

viszik a zavaros szagos vizet,

a lány piros tojást tesz el merengve,

a boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,

megrészegül az illaton a föld,

s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -

kelet felől egy sírnak mélyiből,

elrúgva a követ, fényes sebekkel

száll, száll magasba, föl az isten-ember.