Egyidőben a Thomson és Metastasio generációjával a "morálistáknak" egy új raja tűnt föl Franciaországban. Abban az évben, amikor Pope Fürtrablás-a megjelent, adta ki Montesquieu Perzsa levelei-t. Ennek semmi köze a perzsákhoz. A perzsa név és köpönyeg csak arra jó itt, hogy leple alatt a szerző a francia és európai viszonyokat kritizálja. Pár év múlva egy fiatal tragédia- és szatíraíró, kit némely személyes élű szatírák miatt, mondják, ártatlanul, üldözőbe fogtak, Angliába menekült, és megírta az Angol levelek-et. Ez az író Voltaire, s a levelek: szatíra Franciaország ellen. Itt Anglia már nem puszta ürügy. Voltaire szabadabb levegőt érzett a csatornán túl, mint innen. Nem mintha az érzelmek frissebb szellői érdekelték volna, melyek az irodalomban fújdogáltak, a verssorokat borzolták, s könnyesőt hoztak a regények sima lapjaira. Voltaire teljesen az Ész századának gyermeke volt, s szívvel-lélekkel klasszicista. De érdeklődése túlment az irodalmin. Az Ész írója most már nemcsak a verssorokat akarta az ész törvényei szerint rendezni, hanem az egész világot. Ehhez elsősorban le kellett rombolni mindazokat a ferde valóságokat s meggyökerezett előítéleteket, amik az új berendezésnek útjában állottak. Montesquieu-t, Voltaire-t ez a feladat izgatta.
Ez a munka azonban Angliában régen megkezdődött. Már Baconnal, az idolumok (bálványok) nagy rombolójával. Hisz köztudomású, hogy az angol karakter, látszólagos konzervativizmusa mellett, a legforradalmibb. A valósághoz tapadó szellem a leghamarabb észreveszi az új valóságokat is. S leghamarabb rájön, ha a régi valóságok már nem valóságok. S akkor annak tekinti őket, amik: már nem valóságoknak, hanem dekorációknak. Az angol filozófia a századok folyamán egymás után ásta alá a tekintélyeket, melyek a szabad gondolatnak gátat vethettek. Hobbes, Locke és Berkeley követték itt egymást, s már jött a nyomukban Hume is. Végül itt volt Newton, aki hivő, vallásos ember létére, egy új, minden teológiától mentes fizikai világképet adott, s akinek filozófiájáról Voltaire könyvet is írt. És itt volt Swift, aki minden emberi dolog fölé emelkedett gúnyjával és kételyével.
Szükséges itt ez a csöpp kitérés a filozófiára és filozófusokra, mert Voltaire-nek és egész körének "életattitűdje" ez a filozofikus attitűd: fölszabadulni és fölszabadítani a világot is minden előítélettől, mely a felvilágosodásnak és haladásnak útjában áll. Nem mintha Voltaire maga filozófus lett volna. Ő író volt, s nála ez az attitűd is teljességgel irodalmi. Sokkal inkább lett "filozófus" például Montesquieu, aki, mint az iskolában tanultuk, híres könyveket írt A rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól és A törvények szellemé-ről. Voltaire mindig megmaradt írónak. Azon át, amit ő "filozófiának" nevezett, a saját lelke szólt a közönséghez. Egyébként az angoloktól megtanulhatta, hogyan lehet filozofikus témákról is írói élénkséggel és egyszerűséggel beszélni. Mily kitűnő író például Berkeley vagy Hume!
Voltaire viszont alapjában száraz szellem és költőiség nélküli író. Ez leginkább ott tűnik ki, ahol költészetet akar csinálni, vagy költőkről mond ítéletet. Az angol gondolkodás imponált neki. De az angol poézist nem bírta megérteni. Shakespeare-t barbárnak érezte. A saját versei végtelenül szárazak és unalmasak. Ezekben még a páros rímek és a logika dobszava perg. Írt mindenfélét, klasszikus tragédiákat, nemzeti eposzt, ez az Henriade, verses novellákat a Lafontaine sikamlós modorában, verses leveleket és szatírákat. S tankölteményt a lisszaboni földrengésről és sok más témáról. Mindezek nem költőibbek értekező műveinél, amik között szintén mindenféle van, morális esszéktől, irodalomtörténeten át, egész nagy históriai munkákig, mint például amit XIV. Lajos szazadá-ról írt.
Verset és prózát egyformán a felvilágosodás "eszméinek" szolgálatába állított. Ezek az "eszmék" voltaképp csak tagadások voltak. De a tagadással könnyebb figyelmet ébreszteni, fontossá válni, szenzációt kelteni, mint az alkotással. Voltaire nem vetett meg semmi eszközt, ami erre szolgált. Határtalan írói ambíció szorult belé, s nem kevésbé sértékeny hiúság, mint Pope-ba. Verseit fölolvasta a szalonokban, s szétküldözgette külföldre. Művei mellett dicsőségének eszközéül szolgált levelezése is. Talán még sokkal inkább. Mindenkivel megismerkedett, mindenbe beleszólt, levelezett az egész világgal. Magyar levelezői is voltak. Nem elégedett meg a pusztán irodalmi szereppel. Benne megint megjelent a reneszánsz írótípus, aki egyenrangúnak érzi magát a fejedelmekkel s hivatva beleszólni a világ kormányzásába.
Az isten, akinek prófétájává szegődött, az Ész, a józan ész. Ez azt súgta, hogy minden eszes lénynek végső célja a gyönyör. Az ancien régime fölszabadult erkölcsei kedveztek ennek a filozófiának. A libertinizmus kora ez. Voltaire feladatának érezte, mentesíteni ezt a természetes gyönyörkeresést minden előítélettől és képmutatástól. Minden nagy és nemes dolog komédiának tűnt föl előtte, akár Swift előtt. Csakhogy nála ennek az érzésnek alapja nem a belső keserűség és diszharmónia volt, mint Swiftnél. A Voltaire attitűdje nem takart ilyen mélységeket. Ez egyszerűen a vigyorgó okosság attitűdje volt. Ez a vigyorgó okosság íratta vele regényeit, ami az egyetlen ma is élő része írói munkásságának. Nagyon különbözőek, de talán valamennyi ragyogó. A Micromégas Swift fantasztikumát utánozza. Az Ingénu társadalmi regény a felvilágosodás szellemében. Az ilyesmiben Voltaire azt a tételt bizonyítja, hogy a babonák és előítéletek teszik boldogtalanná az embert. A Zadig keleti mezbe burkolt szatíra, mint a Perzsa levelek. Van néhány rövidebb s vaskosabb történet is, Boccaccióra vagy régi fabliau-kra emlékeztető. Valamennyi megszabadult minden swifti és egyéb súlyoktól, s valamennyi a legkönnyebb, legtisztább, legsziporkázóbb francia nyelvbe öltözködött. Ezt a nyelvet a morálisták csiszolták ki simává, könnyűvé, elegánssá: Montaigne, Pascal, La Rochefoucauld, La Bruyère... De Voltaire tökéletesítette, s adta át a XIX. század regényirodalmának, amely nagyszerű hasznát veszi majd egész Anatole France-ig.
A költészetet itt a szellemesség pótolja. Különös, hogy a költészet megengedi ezt a pótlást prózában, és nem tűri versben. Voltaire megpróbálta egy eposzát ugyanevvel a gúnyos pótlékkal fölfrissíteni: a Pucelle-t. Az orléans-i szűzről írt tiszteletlen hőskölteményt. A kísérlet nem sikerült. A Pucelle minden szentségtörő pornográfiájával is unalmas.
A Candide ellenben remekmű. Mikor ezt írta, dicsőségének csúcsán állott. A francia: nemzetközi nyelv volt, s ő egy nemzetközi irodalom vezére. Európa minden udvara egy fiók Versailles, ahol rajongtak érte. Nagy Frigyes, a porosz király, aki maga is francia költő, udvarába hívta, s hosszú, kissé hisztérikus barátságot kötött vele. Birtokán, Ferney-ben, Voltaire is úgy élt, mint egy fejedelem. Szava sorsokat döntött, s nagy ügyekbe folyt be. Nem volt forradalmár. A világot inkább az ész irodalmának lassú hatásával s a felvilágosodott fejedelmek segítségével akarta megjavítani. Az Ész századában minden lehetségesnek látszott; úgy tűnt föl, hogy mindent könnyen megold a belátás. A mélyben azonban különös erők hánykolódtak, s nagy katasztrófák fenyegettek. A filozófusok optimizmusa és a nép nyomora közt iszonyú ellentét tátongott. Az ágostoni probléma, a Rossz létének problémája, egyre feltűnőbb kérdőjelet rajzolt. A filozófusok megpróbálták elmagyarázni a problémát. Leibniz egész könyvet írt róla, egyik leghatalmasabb művét, a Theodicaeá-t. A leibnizi optimizmussal szemben állt Voltaire láthatárán a swifti pesszimizmus. A lisszaboni földrengés, annyi és annyi ártatlan élet véletlen pusztulása, még jobban kirajzolta a kérdőjelet.
A Candide felelet a leibnizi optimizmusra swifti szellemben. Formája pikareszk kalandok sorozata, amiken az ifjú Candide s nevelője, a filozófus Pangloss, átesnek. Szörnyű kalandok, a világ kegyetlenségének, a sors állhatatlanságának, az emberek ostobaságának és gonoszságának véres illusztrációi: a filozófust mégsem gyógyíthatják ki optimizmusából. Voltaire-nál a legnagyobb rémség is könnyű, mint a gúny és a játék. De az egész regénynek komoly a kihangzása. Sőt tanulsága van, akár egy lafontaine-i mesének. A sok veszély és bizonytalanság közt, mely az életre les, egyetlen emberi lehetőség és megnyugvás a munka! Valamit tenni kell a világon: cultivons notre jardin (műveljük kertünket) !
Ez a komoly morál furcsán áll a csúfolódó s libertinus Voltaire szájában. A könyvet inkább művészileg, mint eszmeileg oldja föl. Az igazi tanulság egészen más, s inkább így lehet kifejezni: nincsen gondviselés! Az olvasónak néha úgy tűnik föl, hogy a "ferneyi pátriárka" dicsőségének kertjéből vigyorogva néz szembe e szörnyű tanulsággal. Örül egy babona bukásának, s hisz a haladásban! Hiszi, hogy az emberi ész és belátás, melyet magában megtestesülve érez, könnyen pótolni fogja a hiányzó gondviselést. Cultivons notre jardin! Műveljük kertünket, s irtsuk ki a gazt, a babonát, a nyűgöző vallást, amik elfojtják a virágokat. Écrasez l'infâme! (Tiporjátok el a gyalázatost) !
- folytatjuk -