Világok virágok

Az európai irodalom története - 60. - AZ ÉRZELEM FELVILÁGOSODÁSA

Ezt jelentette a "józan ész vallása" Voltaire-ék körében. A szellem sziporkáit és filozofikus eszmék délibábjait. Angliában másfajta józanság uralkodott, s mindig közelebb a valósághoz! A kor irodalmának vezéralakja, a híres doktor Johnson, magában testesítette meg ezt a vaskos józanságot. Olyan író ő, aki alig írt valamit; és amit írt, az nem "világirodalom". Leghíresebb műve a Nagy angol szótár és a Költők életrajza. De a vezérszerepet nyilván inkább egyénisége adta neki. Ez a különös, morc és kedélyes, kedves és indulatos, kissé mackószerű egyéniség, amely kritikai józanságával közvetlenül hatott az írókra. S amelyről halhatatlan képet hagyott életírója, Boswell. Ő jegyzőjéül szegődött, mint később Eckermann Goethének. A Doktor írt egy regényt is; de számunkra ő mégsem regényíró, hanem inkább regényalak. Paradoxon talán, de Boswell könyvében olyan valóságosan áll előttünk, hogy azt hihetnők, nem is élt soha, hanem az író találta ki.

Az angol regényírók a valóságot, a józan és durva valóságot akarták e korban ábrázolni. Ez nem jelenti azt, hogy a kalandokról lemondtak volna. A forma majdnem mindig pikareszk, de a tartalom tele az élet éles képeivel. Az angol élet elég kalandot adott otthon és utakon. Smollett, Lesage követője, brutális humorral ír, és tengerészkaraktereket fest. Még különb Fielding. Tom Jones sokak szerint a legjobb angol regény. Ez is pikareszk, s Tom Jones, a talált gyerek, csakugyan kedves egy picaro. Vidéki udvarházak s londoni fogadók levegőjében játszik a regény, amely különben az egészséges immorálitásnak, a század józan gyönyörfilozófiájának valóságos monumentuma. Fielding első regényét egy nagy hahotával kezdi, mely Richardson Pamelá-jának szól. Csakugyan, az ő világában messze vagyunk a Richardson szentimentálizmusának settenkedő erkölcstelenségétől. Itt minden nyílt és őszinte. De messze vagyunk a Voltaire vigyorgó cinizmusától is. Az angol íróban sokkal több érzék van az élet, a valóság és az érzelmek iránt. Közelebb áll egy eljövendő, konkrétebb és érzelmesebb világlátású korhoz.

Cinikusabb hatást tesz Sterne, a Tristram Shandy szerzője. Neki semmi köze nyíltsághoz és egyszerűséghez. Művészkedő író. Ha nem volna annyira az ész századának tipikus gyermeke, azt lehetne mondani, a barokk modorosságának egy kései képviselője. A művészkedésnek egészen új módját találja ki. A euphuisták a stíllal játszottak. A konceptisták a gondolattal. Sterne az eseményekkel játszik. Nem követ végig egy egységes eseménysort, hanem epizódot epizódra halmoz, folytonos kitérésekkel és megújuló visszatérésekkel. A regény útja kanyarog, mint egy meander. Az átlagolvasónak fárasztó ez, de az irodalom ínyenceinek élvezet. Számos utánzóra talált, Diderot-tól, az ő kortársától, Giraudoux-ig, aki a mienk. Sterne regényeiben a cinizmus keveredik a szentimentálizmussal. A kor standard keveréke. Cinizmus és szentimentálizmus külön-külön is volt elég. Ez időben írta Chesterfield grófja híres leveleit a fiához. Kiskátéja a világban való boldogulásnak, egy kitanult világfi tollából, az erkölcs minden skrupulusa nélkül. Gibbon is, óriási történelmi munkájában, mely stílusával is mestermű, gyakran szinte vigyorog, mint Voltaire, s mikor a kereszténységről szól, nem állhatja vallási szkepszisének ironikus nyilvánításait.

De ugyanekkor szelíd s már természetrajongó lírikusok zengtek. Minden angol antológiában ott van például Thomas Gray verse: Elégia egy falusi temetőről. Gray voltaképp tajtékos pindari tengerek hajósának indult. De szívesen evez be a szelíd elégia halkan kanyargó folyójába, ahonnan az élet és természet otthonos partjait láthatja. Különös ez a nagy vágyakozás a természet és valóság felé, ahogy az Ész századában egyre jobban fölébredt, és tudatossá lett. Az angol fejlődés nemsokára éreztette hatását a kontinensen is. Voltaire szájában ez a szó: "természet", még egy kicsit absztrakt módra hangzott. Diderot-nál már konkrétebb csengése van. Diderot az Enciklopédiá-ban már a természet jogairól beszél, s a természethez való visszatérésről, Rousseau előtt. Az Enciklopédiá-t Diderot szerkesztette, és d'Alembert, a matematikus. Voltaire is írt bele. Híres társaság; egykori hittanárom szent borzalommal szavalta neveiket, Rousseau-t is hozzácsapva, sőt Renant is, noha más korban élt, talán a szép ropogós r betű kedvéért: "Renan, Rousseau, Voltaire, Diderot, d'Alembert és a többi istentelenek..."

Diderot csakugyan ateizmusért szenvedett fogságot; de aztán nemsokára őt is egy fejedelem hívta meg udvarába, akár Voltaire-t, éspedig Katalin cárnő. És ő is híres regényeket írt, mint Voltaire. De az ő mesterei már a konkrétabb angolok. Igaz, hogy elsősorban Sterne, a művészkedő. S a Jacques le Fataliste még túlozza a mester kacskaringósságát. S Diderot is írt könnyed malacságokat, még túlmenve Voltaire-en, egészen a pornográfiáig. De komolyabb regényei már a valóság ízeit keresik. Ez már nem csupa "eszme" és szellemeskedés. Olykor inkább naturálizmus. Diderot regényeiben már társadalmi viszonyok, konkrét emberi körülmények jelennek meg. S nem oly sematikus élet, mint egyébként az elvont francia irodalomban, ahol csak két társadalmi osztály létezett ez időben: úr és szolga. Vannak részletei, amik már Zolát idézik. Elméletileg is, ő hangoztatta először a társadalmi rajz fontosságát az irodalomban. Ezt nélkülözte a francia drámában. Voltaire még ortodox klasszicista volt. Diderot már ki merte mondani, hogy a francia klasszikus dráma nem végső ideálja a költészetnek. Ujjmutatása vezetett tovább, Shakespeare felfedezésére és Lessing új kritikájára, amely már egy új század ízlését csengeti be. Diderot egyáltalán nagy kritikus és filozófus volt: különb, mint Voltaire. Legremekebb írásai talán a platonikus párbeszédek. Például az Est-il bon? Est-il méchant? (Ő jó? Ő gonosz?) Ebben az erkölcs skrupulusait ingatja, mint Voltaire. Más dialógok a művészetekről elmélkednek. Rameau unokaöccse zenei kérdéseket érint. A színész paradoxona nemcsak a színészet, hanem minden művészet lényegét feszegeti. Azonkívül szabályos képzőművészeti kritikákat írt, Szalonok-at, igaz, hogy nagyon irodalmias felfogással. Mindenben egyet lát és kutat: a karaktert. Nem elvont jellemvonásokban, mint a morálisták s a belőlük fakadt irodalom. Hanem a maga konkrét bonyolultságában. A Neveu de Rameau a legkonkrétabb jellemrajzok egyike. Diderot turbulens, valóságlátó, élethabzsoló egyéniség. Sokszor Rabelais-ra emlékeztet. Igen, semmi erkölcsi kétely, semmi előítélet! Az élet szép és jó minden vonatkozásában. De élet legyen, természet, valóság!

Diderot még nem sejthette, mi mindent foglal magában ez az utolsó de. Mennyi könny és furcsa érzelem s új skrupulus és komplikáció van ebben az élet-ben és valóság-ban! Nem sejthette az a különös, svájci származású "zeneszerző és filozófus" sem, aki meglátogatta őt vincennes-i börtönében, mikor istentelensége miatt odakerült. Ez Rousseau volt, a "genfi órás fia"; ő írta a zenei cikkeket az Enciklopédiá-ban. Különös, kissé vadóc egyéniség. Negyvenéves koráig szinte kívül élt a társadalmon. Anyátlan és elhanyagolt gyermekkorán át sok mindent megpróbált. Volt kispap, lakáj, iparostanonc, zeneinstruktor és csavargó. Így került Mme de Warens szárnyai alá, aki térítéssel foglalkozott. És Rousseau protestáns volt! Hugenotta ivadék. Mme de Warens megtérítette, szárnya alá fogta, és szeretőjévé tette. Mindezt maga gyónja meg Vallomásai-ban, cinikusan és érzelmesen. Mert ő az érzelmek embere volt, szinte a hisztériáig. Ilyenek az Ész századában is születtek, és Rousseau-ban minden csak támogatta ezt. Elsősorban társadalmon kívüli élete, mely nem ismerte az ész és illem korlátait. De még klasszikus olvasmányaiból is olyasmit szűrt ki, ami az érzelmeket táplálta! Gyermekkorában szenvedélyes olvasója volt Plutarkhosznak. Az ókori hősök példái föltüzelték nagyratörő és lázadó gondolatait. A Brutusok lelke ébredt benne. Az ideális forradalom lelke, a köztársaság ábrándjai...

Teljes szívvel szegődhetett az enciklopédistákhoz. Ő is "filozóf" volt. Ő is gyűlölte a korlátokat, lerombolni vágyott az előítéleteket. És mégis cikkeiben úgy hatott, mintha reakció volna. Védelmébe vette az érzelmet az ész ellen, a lelkiismeretet, a morált, sőt a gondviselésben való hitet is! Voltaképp még jobban gyűlölte a megkötöttségeket, mint a többiek: az Ész korlátaiból is fölszabadította magát. Gyökeresebb támadója volt a hagyományoknak, mint a többiek! Az érzés jogait követelte, és ez volt az igazi forradalom! Igen, a morált és hitet is védte, mint az érzés jogát! Az egyén jogát, amelynek még az Ész sem szabhat gátat! Ő nem az Ész szerint kívánta berendezni a világot, hanem az érzés szerint: mindenkinek az érzése szerint, ami még sokkal lehetetlenebb. A vincennes-i találkozás nagyon fontos eseménye lett az irodalomtörténetnek. Úgy látszik, ekkor hívta föl Diderot Rousseau figyelmét arra az irodalmi pályázatra, melyet a dijoni akadémia tűzött ki, témául szabva a hírhedt problémát: javította-e a civilizáció az erkölcsöket? Igazában csak szónoki kérdés volt ez; lehetett-e másképp felelni rá az Ész századában, mint igen-nel? Volt-e kor büszkébb a haladásra, és bizakodóbb benne? Rousseau mégis nem-mel felelt. A felelet logikus volt, minden látszat ellenére. Ha minden az észtől függ, és csak belátás kell, hogy a Jó diadalmaskodjék: akkor az ember természettől fogva jónak született. Az ágostoni kérdés egy új megoldásáról volt itt szó, és ez nagyon megfelelt Rousseau hajlamának. Akkor az ember jó és érzelmei eredetileg nemesek, s minden bűn és erkölcstelenség csak a civilizáció következménye! S akkor valóban az érzelmek fölszabadulása, a természetes állapotba való visszatérés az, ami megjavíthatja a világot. Ez a gondolatmenet döntő hatással volt Rousseau egész irodalmi működésére. Minden tanulmánya ennek a következményeit vonta le. A Discours sur l'inégalité az emberek közti egyenlőtlenséget a civilizáció bűnéül rótta föl. Az Émile a gyermekek nevelésének irányelvét jelölte meg. Úgy kell nevelni, hogy nem kell nevelni! A természetre kell bízni őket! Végül a Contrat social az államot is a természetjogra és az emberek szabad egyesülésére alapította. Még regénye is, a Nouvelle Héloïse, az emberek született jóságából és nemességéből indult ki. A szentimentálizmus itt diadalokat ül, a nemes lelkek könnyeznek és áradoznak és hosszú leveleket írnak Svájc gyönyörű hegyei közt... Minden bajnak csak a civilizáció az oka, az Ész civilizációja, mely a szív természetes érzelmeit béklyóba szorítja.

Kinek van igaza? Ágostonnak vagy Rousseau-nak? Rossz az ember vagy jó? Azóta egy felnőtt és szomorú évszázad, s néhány rettenetes forradalom tanulságai arra indíthatnak bennünket, hogy inkább Ágostonnak adjunk igazat. A probléma mélyebb felvetése bizonnyal az övé, mellette Rousseau túl egyszerűnek és naivnak látszik. A valóság nyilván nem egyszerű. Jó és rossz nagyon is emberi fogalmak. Rousseau pedig csak "filozóf", de nem filozófus. Sőt még nem is költő. Műveiben a gondolat gyakran felületesnek tűnik föl, az érzés teátrálisnak. Mégis egy nagyon mély és nagyon őszinte érzéstenger háborog minden írása mögött: a saját érzései. Akár egy lírikusnak. Ha költő lett volna... Az érzései megvoltak ahhoz.

Lázongó érzései, amiket sohasem szorított kordába. Amik félszeggé tették az emberek közt, és gyötrődővé a magányban. Amiket mégsem tudott rosszaknak érezni! Így látta magát egyszerre jónak és utálatosnak, gyengébbnek s mégis különbnek, mint a világ. S mivel érzelmeit nem tudta a világhoz alkalmazni, a világot kellett, legalább gondolatban és eszményben, a saját érzelmeihez s általában az érzelmek szabadságához idomítania. S így fejlett ki benne az önmagán való rágódás is valóságos betegséggé: amiből oly veszedelmes és makacs járvány lett később a modern világban. Ez a rágódás íratta vele ágostoni könyvét, a Vallomások-at. Egyetlen könyvét, mely ma is friss, mintha tegnap írták volna, melyet az irodalom romolhatatlan kincsei közé számíthat. Az őszinteség könyve! Ha az ember lényegében és legmélyében jó, semmi oka sincs, hogy életének és lelkének legmélyét, szellemi pudendá-it (szégyellnivalók) eltitkolja. Akkor azokat kitárhatja a világ előtt! Minden látszólagos szégyellnivaló, ami bennük van, a társadalomra és civilizációra esik vissza, a civilizációt szégyeníti meg, az erkölcsrontó civilizáció elleni harc eszköze lesz!

Rousseau könyve nagy ígérettel indul. Olyant ígér, aminek "nincs példája, és nem lesz utánzója"; egy élet tökéletesen őszinte vallomását. Egy emberi életet, úgy, ahogy van, minden hibájával és erényével, legtitkosabb dolgaival együtt. S ez az őszinteség már nem az Istennek szól, mint az Ágostoné. Rousseau önmaga és az emberek előtt vall! Ez egész magatartását mássá teszi. Őszinteségében néha bizonyos kacérság van, máskor valami exhibicionizmus. Perverz kitárulkodás, ami csak egy másik formája a hiúságnak. Mert a hiúság, mint a nemi ösztön, nem hagyja elnyomni magát. Kitör a legváratlanabb helyeken, s ott mutatja meg erejét, ahol leghangosabb diadalt ülnek rajta.

Mégis így, ahogy van, s éppen evvel az öntudatlan lírai hiúsággal és exhibicionizmussal, így lett ez a könyv igazi nagy emberi dokumentum. Irodalmi érték-e az őszinteség? Bizonyos, hogy mai irodalmunk annak tartja, sőt talán minden irodalmi érték közül a legfőbbnek. Mennél merészebb, mennél "véresebb" és kíméletlenebb, annál inkább! De bizonyos az is, hogy az igazi irodalmi érték nem a szándékolt őszinteségben van. Inkább a lírai őszinteségben, ami kitör a lélekből, mert ki kell törnie, amit nem lehet visszafojtani! Ami kitárul akkor is, ha sohse beszél az író önmagáról, kifejezést talál a gondolat árnyalataiban, a kompozíció arányaiban, a szavak ritmusában, a stílusban, melyről épp egy Rousseau korabeli tudós és író, Buffon, mondta, hogy "maga az ember". Ez a fajta őszinteség nemcsak hogy irodalmi érték, de maga az irodalmi érték. Rousseau Vallomásai-ban a szándékolt őszinteségen túl ez az őszinteség is megvan, s ez teszi remekművé.

A lelket, amely belőle megnyilatkozik, cinikusnak mondtam és érzelmesnek egyszerre. Azt is mondtam már, hogy ez a kor jellemző mixtuma, s megvolt például Sterne-ben is. Rousseau nem tartozott azok közé a zsenik közé, akik újat hoznak az ismeretlenből. Az ő attitűdje megegyezett korának attitűdjével. Csakhogy a kor ritkán találta meg eddig a múlt örökségének s a szellem új szomjának összhangját, ami éppen a cinizmus és az érzelmesség összhangja. Sterne-ben is külön volt a kettő, szinte diszharmonikusan. Rousseau-nál ez a kettő egy: egyazon lényeg két oldala. A lefojthatatlan érzelmek vitték a cinizmusba. S cinizmusa az érzelmek kitárásába. Az igazi forradalmi elem azonban nem a cinikus benne, hanem az érzelmes. Ez az, ami a saját korában újnak hatott, ami megütközést és rajongást keltett. Ezért álmodott még Csokonai is Ermenonville-ről, s zarándokoltak a "rousseau-i sírhoz", mint egy szent helyhez, az új Európa ifjú poétái.

 

 

 

 

NetLand