Ebben a korban megszületett a szerelmi szenvedélyt elemző regény is. A Bourget-k őse egy asszony, Madame de Lafayette. Már ő is házasságtörési históriákat írt; de főművében a szenvedélyen győz a corneille-i heroizmus. Messze ez mégis a presziőz erények hazug világától. Lafayette asszony La Rochefoucauld környezetében élt! S a regény, nyilván a morálisták hatása alatt, kezdett közelebb jönni az élethez, a valósághoz. Elhagyta a csinált görögséget, a gáláns álklasszicizmust. Ha antik miliőbe helyezkedett, nem zavarta meg modern édeskedéssel. Fénelon Télémaque-ja, mely az Odüsszeia folytatása, államregény, kicsit már a felvilágosodás szellemében, de Sallustius vagy Tacitus hangját keresgeti. Ez az a könyv, amiből az én generációm még franciául tanult: Calypso ne pouvait se consoler du départ d' Ulysse (Kalüpszó nem tudott megvigasztalódni Odüsszeusz távoztán) ... A kvietista püspök regénye, morális és politikai tendenciával, sok helyütt az esszé felé közeledik; aminthogy Fénelon írt is egy híres esszét (A leánynevelésről). La Bruyère viszont, Jellemrajzai-ban, amelyekkel Theophrasztoszt folytatta, oly élő és egyéni jellemeket rajzol, amik regénybe kívánkoznak... Itt már a társadalom látása is szóhoz jut. La Bruyère a szegények mellett áll... Stílművészete a legnagyobb "morálisták" közé emeli: ő csakugyan sokkal különb, mint antik mintaképe.
Általában esszé és regény sokszor összefolyik e korban. Az angol Addison és Steele esszéiről például azt írták, hogy ezekben egy nagy regény anyaga van: az első modern reálisztikus és társadalomrajzoló regényé. Addison és Steele azok, akik a francia morálisták irányát Angliában folytatják. De bennük még több a reálitás, s kevesebb a szellemjáték. Együtt kell őket említeni, mert együtt adták ki az úgynevezett morális folyóiratokat, a Tatler-t és Spectator-t, amiknek oly nagy hatásuk volt a korra és az irodalomra is. Az utóbbiban képzelt alakokat léptettek föl, egy imaginárius klub tagjait, egy különc vidéki nemest, egy öregedő gavallért, egy kereskedőt, egy katonát, és köztük van Mr. Spectator is, ki maga Addison. Még szerelmi ügyekről is van szó az "esszékben". Így kezdődött a zsurnalisztikus irodalom; a stíl mindig művelt, a gondolat türelmes, a gúny szelíd, a humor kedves... Swift kicsit nőiesnek vélte az egészet.
A folyóiratok megjelenése az irodalom demokratizálódását jelenti. Az írók lassankint már a közönség tetszéséből éltek. Nem egyes mecénásokból, nem egyházi javadalmakból, mint Racine, nem is királyi penziókból, mint még Dryden. Franciaországban Lesage volt az első, ki munkáinak jövedelméből élt. Kevéssel azután, hogy Addisonék beszüntették utolsó folyóiratukat, kezdte kiadni Lesage nagy regényét, a Gil Blas-t, részletekben. Ekkor már háta mögött volt egy szép siker A sánta ördög-gel. Ebben is találkozott a regényíró és a morálista. A sánta ördög, aki leszedi a házak tetejét, hogy az emberek titkolt cselekedeteit megmutassa, spanyol ötlet. De a megírás a La Rochefoucauld hazájából való. A Gil Blas is spanyol földön játszik, és valóságos pikareszk regény. A pikareszk még mindig uralkodó műfaj; német irodalom például szinte nem is volt még, de német pikareszk már volt, a Grimmelshausen-féle Simplicissimus, a vallásháborúk korának kalandkrónikája. Kalandkrónika és korkép a Gil Blas is: ami nemcsak a divat igényeinek felelt meg, hanem az író hajlamainak is. Lesage egy híres színdarabot is írt, a pénzember tragikomédiáját: ez a Turcaret.
Mindez már veszedelmesen hasonlít valami lexikonhoz vagy úgynevezett "komoly" irodalomtörténethez. Amint a mához közeledünk, ez a veszély megvan. Az irodalom foglalkozássá lesz, s szakmányban termelődik, úgyhogy már csak katalogizálni lehet. Lesage még vagy száz darabot írt a Turcaret után. Defoe, a Robinson szerzője, egyike volt az első sajtókuliknak. Egy sajtóvétségért pellengérre ítélték. A nép virággal szórta be a pellengért. És ő himnuszt írt a pellengérhez! Aztán irodalmi folyóiratot indított: még a Tatler előtt. Az első ilyen folyóiratot a világon. Sokat írt ő is, mint Lesage, és hanyagul, mint Lesage. Pikareszkféléket: egy ledér nő életét, ez a Moll Flanders, egy tolvajok közé került gyermekét, s az első tengerészregényt, a Captain Singleton-ban. Valami különösen reális fantáziája van, minden apró részletre figyel, néha szinte a komikumig. Voltaképp már riportregények ezek, néha tényleg megtörtént, aktuális dolgokról is szólnak. A Robinson históriája is megtörtént. A Pénteket azonban ő tette hozzá, Balthasar Gracián egy művéből kölcsönözve. A Robinson témája megfelelt a kor szellemének. A fölvilágosodás kora volt ez már, mely az Ész diadalát, s az ember önmagában való boldogulását szerette hirdetni. Ahogy Robinson a természettel szemben áll, abban van valami rousseau-i. Valami Rousseau-ból, a pedagógusból is. Az ember egy nagy, magára hagyott gyermek: tessék kiigazodni a világban! Nem véletlen, hogy a Robinson gyermekkönyv lett. Még az író különös reálizmusa is úgy tűnik föl, mintha pedagógiai eszköz volna: a tanító mutogatja pálcáját, mely mindenre fölhívja a figyelmet. Mindenesetre csodálatosan jó epikai eszköznek bizonyul: hogy a kalandos történetnek a valóság érdekét és súlyát megadja. Evvel az eszközzel nagyon sok regényíró élt mindmáig.
A legelsők egyike, aki élt vele, Jonathan Swift volt, a "nagy dékán", aki a Robinson megjelenésének évében már elkeseredett és reményeiből kimaradt emberként ült magányában, és külön, plátói szerelmei között. Mert két szerelme volt neki egyszerre. Halálba gyötörte mind a kettőt. Őt viszont letört ambíciója gyötörte. Igen, csak dékán maradt, noha püspökké kellett volna lennie; de, mondják, Anna királynő nem szerette írásainak túlságosan maró vehemenciáját. Ő nem volt optimista az Embert illetőleg, mint Defoe és a kor. Nem, sőt egyszer azt mondta egy költőnek: "Szívemből gyűlölöm és utálom ezt az ember nevezetű állatot!" Valami fülbaja volt, amely később agyára adta magát, és megőrjítette. Talán betegnek és bolondnak kellett lenni ebben a században valakinek, hogy túlmenjen a kor lapos józanságán, s nagy író lehessen. Mert Swift volt a század egyetlen igazán nagy írója.
Művei féktelen szatírák, vad politikai, vallási, irodalmi vitairatok. Ő a világ legnagyobb szatirikusa. Csak akkor enyhül meg kicsit, ha naplót ír (amit szerelmének, Vanessának küldözgetett), vagy verset a másik szerelméről, Stelláról. De ő sem költő, és igazi eleme a próza. Ebben az időben már hatalmas irodalmi működés állt mögötte. Első műve a Könyvek csatája. Ez az antik vagy modern irodalom előbbrevalóságának vitájába kapcsolódik. A vita Angliában éppoly port vert, mint Franciaországban. Swift meséjének színtere egy könyvtár. A könyvek itt szó szerint harcra kelnek, homéri küzdelemre! A gúny a könyveken át magát az emberi szellemet éri. Swift művészete kész és végleges előttünk, az első pillanattól. A művészet, amelyről azt mondják, a gyűlölet edzette meg, a dac tette tökéletessé. A beteg kedélynek egyetlen fölénye volt ez a művészet, egyetlen bosszúja a világ ellen. Egyetlen, de teljes. Itt ő maradt fölül.
Az ötletek arisztophanésziak, de szó sincs az Arisztophanész kedvességéről, könnyűségéről, játékosságáról. Itt semmi sem enyhíti a szarkazmust. Nem, még valami La Rochefoucauld-féle epigrammatikus szellemesség sem. Itt minden komoly, hogy úgy mondjam, "vérre megy". A stílus is egyszerű, kemény: "acélstílus". Sőt józan és száraz, mint a halálítélet. Ennek a művészetnek kissé szelíd téma a könyvek harca. Már ebben a műben van egy párbeszéd, ahol a pókhálóba keveredett méh letorkolja a pók keserű megjegyzéseit. A feneketlen önzés mint természeti törvény: ezt leplezi le Swift is, akár Lafontaine. De már nem a lafontaine-i józanság gesztusával. Swift nem józan, hanem keserű. Egy pamfletjében a legkomolyabb képpel azt ajánlja, hogy a nyomor enyhítésére az újszülött csecsemők húsát vezessék be tápszerül! Pap létére még a vallást sem kíméli. A Tale of a Tub vallási szatíra, s a legradikálisabb könyvek egyike. Aki elolvassa, úgy érzi, mondták róla, mintha minden szent és szép érzést legázoltak volna a lelkében. A világirodalom nem egy nagy könyvéről mondtak már ilyesmit. Swifté ezek közt a legelső helyen áll. Talányos kusza mű, mégis a leghatalmasabbak egyike, és a legedzőbbeké. Szükségesek az ilyenek! Le kellett egyszer menni a hideg keserűségnek ezekbe a mélyeibe!
Különös elgondolni a Dékán helyzetét az emberek között, akikben ő csak a Schopenhauer bipes-eit (kétlábúit) látta. Önmagát is éppúgy kigúnyolja, mint a többieket; mégis mint gúnyoló ő kívül van mindenen. Nem is ember, hanem maga a hideg ész. A körülötte élők megszokták attitűdjét, sőt imponált. Félig tisztelt, félig lemosolygott alak lett. Nem volt ír, de Dublinben született, ott is nevelkedett, s ugyanott lett dékán. Egy politikai röpiratában meg is védelmezte az írek ügyét. Ez népszerűvé tette; és két év múlva jött a Gulliver.
Az indulása nagyon hasonlít a Robinson-éhoz. Az utazási regények divatát használja föl. S ugyanaz az elhitető reálizmus... Noha a mese elég csodálatos! Az ötlet Lukianoszból való, az Igaz történetek-ből: képzelt utazás különös tartományokba. Gullivert a hajótörés először Lilliputba veti, aztán az óriások országába. Allegória: de milyen más allegória ez, mint a Bunyané. Ámbár a stílusa éppoly egyszerű s földhöztapadt. A könnyű, szinte népies édességű meséből lassan, észrevétlenül szűrődik az olvasóba az emberi dolgok szörnyű relativitásának döbbenete. A szatíra lényegéhez tartozik, hogy ne tűnjék föl szatírának. Swift természetes hangon és egy arcrándulás nélkül mondja el a leghökkentőbb dolgokat. Lilliput és Brobdingnag még csak bevezetés. Aztán Laputa jön, a filozófusok országa, a legkülönösebb. Az Ész szatírája az Ész századában. Az emberi tudomány gyilkos paródiája! De ez még nem minden. Miután széttépte az emberi nagyság illúzióit, s megalázta az ész büszkeségét, amely azokért kárpótolhatna, a végén azt az országot mutatja meg, ahol az ember állatsorban él, s a lovak kormányoznak. Az ország neve egy nyerítés, s az emberállaté Yahoo. Nincs nyomorultabb, undorítóbb állat e földkerekségen, mint a Yahoo.
Evvel a tanulsággal végződik a nagy mű. Végső leszámolás az emberrel és minden emberivel. Olvasása valóságos pokolba szállás. Borzasztó könyv, s annál borzasztóbb, mert az egyszerű mese köpenyébe öltözködik. Ha "nem véletlen", hogy a Robinson gyermekkönyv lett: valósággal gúnyos végzet, hogy a Gulliver az lett. Kétségtelenül minden idők leghatalmasabb szatírája ez. Stílusa pedig az egyszerű és nyugodt próza örök mintaképe. Mennyi komplikált nyugtalanság árán!
- folytatjuk -