Világok virágok

Az európai irodalom története - 52. - ÉSZ ÉS ÜGYESSÉG

Donne és Ben Jonson szembenállása tipikusan mérik ennek a kornak irodalmi láthatárát. Egyik a Shakespeare-kor pazarságának különös bomlásterméke, már szeszes és ecetes ízekkel, melyekben egy új, fanyarabb lirizmus erjed a jövő felé. De egyelőre a Ben Jonson ízlése a diadalmas. Aki lírikus ugyan és Shakespeare barátja, mégis már reakciót jelent ez ellen az irracionális pazarság ellen. Az ész és józanság reakcióját. S az Ésszel karonfogva megjelenik csinos testvére, az ügyesség, hogy a tobzódásaiban kifáradt Lángésztől átvegye az irodalom kormányzatát. Egyszerűbb szóval mondva: itt vannak már Beaumont és Fletcher, az első társszerző színdarabgyárosok, s velük az újkor rutinja.

Hasonló a fejlődés a kontinensen is. Az áram egy és ugyanaz. Szalézi Szent Ferenc például még a túlérett pazarság írója. Katolikus szent és katolikus író. Mert ennek a barokk pompának van egy katolikus oldala is. Van benne valami visszahatás a protestantizmus puritánsága ellen. Az egész korban benne van ez. Donne protestáns pap lett, de lelkisége inkább katolikus; s voltak, akik még Shakespeare-ben is titkos katolikust akartak látni. Szalézi Ferenc ellenreformátor. Protestánsok visszatérítője. Akár a magyar Pázmány, akinek kortársa, s akinek stílusából szintén nem hiányzik a barokk pazarság. Szalézi Ferenc a hasonlatok pompájának legtúlzóbb tűzmestere a francia és minden irodalomban. De ez nem üres pompa, a mennyei szerelem rakétáz belőle, amelynek lélektanát oly csodálatosan írta meg ez a nyájas szent. Traité de l'amour de Dieu (Értekezés az istenszeretetről)... Nem a középkori naiv amor sanctus ez már, éppoly kevéssé, mint a Donne-é; noha a szalézi térítő egyébként csöppet sem hasonlít az Istennel küzdő brit költőhöz. Ő, ahogy mondtam, nyájas, emberekkel is bánni tudó szent, aki kezet nyújt, és kalauzt szerkeszt az ájtatos életre vágyóknak. Igazi francia. Társas lény. Ebben az országban a szellemi pazarság barokk kultusza is társas formát öltött. A précieuse-ök szalonjaiban a stílus komplikáltságából műveltség és illem kérdése lett. A Rambouillet-palota az Astrée-regény világát akarta az életbe átvinni. Ezt Honoré d'Urfé írta, s ez az igazi presziőz regény, a barokk pásztorvilág regénye. Illedelmes, kifinomult és művelt világ ez. A barokk pazarságból fakadt ki, de már bizony több köze volt az "észhez és ügyességhez", mint a költészethez.

A költészet kicsit haldoklott már ebben az illedelmes és eszes légkörben. A Rambouillet-palota egyik öreg oszlopa volt Malherbe, a kornak irodalmi hangadója. Őróla sok mindent újra kellene mondani, amit Ben Jonsonról mondtam el. Csakhogy még sokkal hangsúlyozottabban. Malherbe igazában nem is volt költő. Versei szárazak és ésszerűek. Tökéletes reakció a Ronsard lirizmusa ellen. A francia versformát végképp kimértté és merevvé tette. Hatása emelte a rutint, de megölte a költészetet. Szelleme a tiszta intellektuálizmusé, s nyomában már ott következik az, aki az Ész filozófiáját a legtisztábban ésszerű, bár szép és szellemes, francia nyelven megalkotja: Descartes.

Németországnak is megvolt a maga Malherbe-je: Opitz. Ez sem költő, lírája utánzat, Petrarca-majmolás, Ronsard-utánérzés, du Bellay-visszhang, Horác-parafrázis. De körülötte kör képződött, finomkodó, presziőz kör, mely a rutint hagyta örökül a német versre. Rutin lett az olasz pazarságból is. Marini nevéről nevezik a marinizmus-t, mint Góngoráéról a spanyol góngorizmus-t. Ez már tiszta rutin, a szavaknak öncélú és üres ragyogása, amelynek hovatovább legfőbb ambíciója, hogy operaszövegül szolgáljon. "A költészet meghal, és születik a zene." Ahogy De Sanctis mondja, az olasz irodalom történetírója.

De a rutin igazi hazája e korban Spanyolország. Ész és ügyesség közül itt az ügyesség kapta a vezérszerepet. Ez is gépies, mint az ész; s néha nem is egyéb költészetté álcázott észnél. Többnyire azonban temperamentumosabb az észnél, a megszokás szülte fürgeséggel. Én igazán nem vagyok hivatva, hogy ítéletet mondjak Lope de Vegáról vagy Calderónról. De benyomásomat elmondom, mert ez őszinte könyv. Lope de Vega kétezernél több darabot írt. Némelyiket huszonnégy óra alatt. Éspedig versekben. A Cid-románcok trochaeusaiban, amit e spanyolok érthetetlen okokból drámai formául alkalmasnak véltek. Vörösmarty, igaz költői ösztönnel, csak lírai drámában alkalmazta. Mindaz persze, amit most mondok, a spanyol vers és szellem tökéletes nem ismerésén alapul. De ahol a megértésnek ilyen akadályai vannak, ott végződik éppen a világirodalom - és kezdődik a nemzeti irodalom.

Calderón eltörpül Lope de Vega mellett, mert ő csak kétszázegynéhány drámát írt. S Vega amellett írt még (mint a lexikonból látom) vallásos eposzt, történeti eposzt, egy Ariosto-szerű eposzt, egy Tasso-szerű eposzt, komikus eposzt a Kandúr-háború-ról, pásztorkölteményt, paszkvillt, prózai regényt, s ráadásul megalkotta a "spanyol líra gyöngyeit". Ezekről nem beszélhetek, lehet, hogy remekművek. A színdarabokban Calderón, úgy, mint Lope de Vega, "a spanyol nemzeti lelket fejezik ki". Ez a folytonos spanyol grandezza számomra, bevallom, emberietlen és élvezhetetlen. Fülemet hasogatja a színpadi ékesszólás, s minden érzésemet sérti a nem kevésbé színpadi becsületérzés. Itt megint a nemzeti szempont az, amit a megértéshez segítségül kellene hívni, s amit én nem vagyok hajlandó segítségül hívni. Ha nacionálista vagyok, magyar vagyok: mi közöm a spanyolokhoz? Ha pedig nem vagyok nacionálista, akkor... A spanyol is érdekes lehet számomra, ha érdekelnek a fajok és az etnológia. De ez nem irodalmi érdeklődés.

Persze, mégis igazságtalan vagyok, főleg, úgy érzem, Calderón iránt, akiben sok igaz költészetet sejtek. Az élet: álom, a toronyba zárt királyfi története, mely egy kicsit a Barlám és Jozafát meséjére emlékeztet, eredetiben nagyon szép lehet. Calderón mély katolikus lélek, s vallási ihletei voltak. A szakemberek viszont azt mondják, hogy Lope de Vega nagyobb. Schopenhauer nagyon szerette ezeket a költőket; bár némely szerelemhez egy kis sznobizmus is járul. Spanyolul idézni mindenesetre élvezet lehet, valakinek, aki annyira szeret idézni, mint Schopenhauer. Lope de Vegát Grillparzer is szerette, és vetélkedett vele. Calderónt oly kritikátlanul bálványozták Németországban, hogy ez ellen már Goethe is felszólalt. Goethe úgy ítélt a calderóni alakokról, hogy azok "egyforma mintába öntött ólomkatonák". De Calderón igazi szépségei nyilván nem is a jellemzésben vannak, hanem a lírában. Shelleyt annyira meghatotta a Mágico prodigioso, ez a "spanyol Faust", hogy nem átallta, mint szerényen mondja, "reávetni a maga szavainak szürke fátylát". Ezen a fátylon át csakugyan szép... Egyes darabjait, mint A zalameai bíró-t, még nálunk is játsszák. Gondolom, a Saját becsületének orvosá-t is. (Rettenetes egy cím.)

 

 

-  folytatjuk  - 

NetLand