Ez az út a klasszicizmuson keresztül vezetett. Boileau, a kor nagy irodalmi tekintélye és kritikusa, aki maga is fő-fő harcosa volt az egyszerűségért vívott csatának a presziőzök ellen, az antik költőkben látta ennek az egyszerűségnek utolérhetetlen példáit s csillagait. Neki még Ronsard is presziőz volt, mert érezte benne azt a nyugtalanító valamit, amit szerencsére már nem érzett meg csodált klasszikusaiban az antik nyelvek kihűlt közegén át: a költészetet! Talán nem is a valóságos klasszikusokat csodálta: az ő Homérosza például nem használhatott "aljas szavakat". Az ő klasszikusai platóni eszmék voltak. Örök mértékek és műfajideálok. Az egyszerűség és ésszerűség költészetének fölülmúlhatatlan mintaképei.
Perrault azonban, a népmesegyűjtő, kiadott már néhány harcos iratot, amikben hévvel bizonyítgatta minden "pedánsok" ellen, hogy a modern irodalom különb az antiknál. Pascal fölülmúlja Platónt, Boileau maga jobb szatírákat írt, mint Horatius, s Scudéry kisasszony új regényében "ezerszer több invenció van", mint az egész Homéroszban. Vita lett, s abba beleszólt Fontenelle is, akadémikus és szabadgondolkozó, már egy kis próba-Voltaire. Ő filozofice mutatta ki, hogy a haladás természeti törvény, s az újnak okvetlen különbnek kell lenni, mint a régi. Nyilván ő is különb volt Lukianosznál, akit utánzott. Végre Boileau-nak is engednie kellett, s elismerni, hogy a Napkirály százada különb, mint Augustusé. Ez nem is esett túlzottan nehezére, hisz Ars poeticá-jában már földicsérte e korszak nagyjait, főleg Molière-t és Racine-t. Ő maga is költő volt, az Art poétique is versben hömpölyög, s még egy komikus eposzt is írt, ami különös módon kedvelt műfajuk ezeknek a költészet nélküli költőknek. Igen, de Racine valódi nagy költő volt... Érzelmek és szenvedélyek költője, olyan, mint Euripidész: a szerelem költője! Azonkívül híres versművész is, akinek egy-egy sorát ma is a legtisztább versínyencek kéjelegve idézgetik hazájában, nem is törődve az értelemmel, valamely rejtelmes fluidum kedvéért, amely a hangzásból árad: La fille de Minos et de Pasiphaé... (Minosz és Pasziphaé lánya)
Vajon csakugyan minden költészet iránti fogékonyság nélkül való kritikus volt-e Boileau, aki ezt a költőt fölfedezte? És költészet nélküli a kor, amely szülte? Ami a kort illeti, Boileau csak Franciaországra gondol. De élt ebben az időben Angliában is egy verselő, akinek magas dikciója, úgy, mint könnyű dalai, olykor a költészet édességével zengenek belénk... Ez Dryden volt, "Mr. Dryden, a költő", ahogy rendesen nevezték is, noha inkább színdarabgyártással foglalkozott. Átírta például Shakespeare Antonius és Kleopátrá-ját Mindent a szerelemért címmel! Vagy sikamlós vígjátékokat írt. Az angol színpad nagyon lesüllyedt már; de nem erről akartam beszélni. Dryden költő volt, sőt poeta laureatus[65]. Mondják, ezt nagy jellemgyöngeségével érdemelte ki, mert mindig az uralkodó politikát dicsőítette. Ez a gyönge ember a versben néha hatalmas; politikai szatíráiban látás és szenvedély van, és ömlő, noha egy kicsit hosszasan ömlő melódia. Mások ezek, mint a Boileau iskolás szatírái! És mégis, itt működött a francia hatás, vagy talán maga az európai irodalom egyforma és kitérhetetlen fejlődése, az Ész nyűge alatt. A tragédia merev lett, a vers unalmas, mert logikus. Dryden a Chaucer versét fogta föl újra, a hősi párverset, de milyen másként kezelte, mint Chaucer! A sornál végződnie kellett a gondolatnak is. Hisz ez így ésszerű! Evvel a vers is monoton és logikus lett, vagy inkább retorikus, hasonló a francia alexandrinhoz.
Így nyűgöztek le mindent a szabályok, s igazán csodálatos volt, ha a költészet ki tudott bújni valahol a logika hálójából. Nem akadt hát erős egyéniség, aki keresztültörte volna a hálót? Racine nem volt ilyen erőszakos, átütő szellem. De nála más kedvező körülmény adódott; az, hogy a természete nem ellenkezett a háló természetével. Egyáltalán lágy, szinte azt mondhatnám, mazochista egyéniség volt, aki úgy látszik, szívesen simult mindenféle hálókba. Gyermekkorában a Port-Royal növendéke, s ez nyomott hagyott egész életén. Később lemondott egyházi pályájáról s javadalmainak egy részéről, hogy teljesen a színpadnak élhessen. De aztán egyszer csak váratlanul a színpadról mondott le. Azontúl csak vallásos drámát írt, a saint-cyri apácák növendékeinek.
Egy "újkatolikus" regényíró nemrégiben egész könyvet adott ki Racine-ról, mely Phaedra szerzőjének lelkiségét a belső erotika s a szigorú vallás küzdelmeire vezeti vissza. De a racine-i költészet erotikájának nem csupán a vallás szigora vetett gátat. Gátat vetettek a klasszicizáló ész és francia illem szabta formák és szabályok is. S Racine ezekkel a gátakkal nem is küzdött, hanem valami kéjes és feminin passzivitással megadta magát. Talán ezért is volt oly kedves Boileau-nak, mert legtermészetesebben s ellenkezés nélkül simult a szabályokhoz. A szigorú egység kereteibe magától értetően illeszkedett bele, s a szótár korlátozottságát sem igen érezhette nyűgnek. Shakespeare tizenötezer szót használ. Racine csak ezerkétszázat. Mindez nem ártott neki. Sőt annál nagyobb sikerei voltak; az öreg Corneille-nek látnia kellett, hogy elhomályosítja. Érezték benne a költészetet, s mégis megfelelt a klasszicizáló kor kritikai ideáljainak.
S valóban ebben van a Racine varázsa: ahogy az elnyomott költészet keresztülizzik a hideg és konvencionális formákon. Arisztophanészt és Euripidészt utánozta. De semmi erősebb színt, igazabb életet, ami e két auktorban van, nem mert versébe belevinni. Az arisztophanészi elem el is lapult egészen, s jelentéktelenné vált. De az euripidészi ér váratlanul gazdagnak bizonyult. Itt sem merte az antik szenvedélyt híven és nyíltan a színpadra tenni. A presziőz kor galantériájának jelmezébe öltöztette, a francia udvar szerelmi intrikáinak illedelmes formáiba. Aminthogy a görög hősöket és heroinákat úgy is játszották: udvari kosztümben, parókásan és hajporosan.
De a szenvedély, az erotika igazán, mint "rejtelmes fluidum", árad a konvencionális jeleneteken át, amikben a királynők confident-jaikkal közlik szerelmüket, s a harcosok illedelmesen udvarolnak a dámáknak. Kitör a hajporos alakok szavaiban, ha másképp nem, csakugyan a vers lejtéséből, a görög nevek zenéjéből: La fille de Minos et de Pasiphaé...
Sokszor tűnődtem, vajon nem belemagyarázás-e mindaz a líra és szenvedély, amit a francia irodalmárok ezekbe a kimért darabokba, ezekbe a szép, szabályos versekbe belelátnak. Azóta rájöttem, hogy nem lehet véletlen, ha egy költő versei ilyen belemagyarázást megengednek, sőt kihívnak. A rendben sorakozó versek mögött örvények rémlenek, a konvencionális szavak titkos gondolatokat asszociálnak. A dráma a végén mégis avval az ízzel hagy, mintha a szerelem mély poklaiba ereszkedtünk volna. Racine-nál minden a szerelem. Corneille-i "hősdrámái" kevéssé sikerülnek, vagy kevéssé hősiek. Ha Corneille férfias auktor, Racine igazán nőies, s akkor van elemében, ha női lelkeket rajzolhat. Legnagyobb Phaedrá-ban, ahol az asszociációk (nem maga a darab) a szenvedély perverz mélységeit érik. La fille de Minos et de Pasiphaé... Csak utolsó drámáiban harsogja túl a szerelem hangját a szigorú vallás prófétahangja.