Zrínyi Pázmány neveltje volt. A jezsuitáé és ellenreformátoré. Loyola rendje ekkor állt befolyása csúcsán. Azt a barokk lelkiséget, mely az észt és fegyelmet még egynek látta, s rendet és tekintélyt akart a világban: ez a társaság hathatósan támogatta és képviselte.

Mégis a jezsuita rend soraiból került ki az a szellem, Balthasar Gracian is, aki az észt pusztán irodalmi játék eszközéül használva, megalapította a híres konceptista iskolát. Nem volt szkeptikus szellem: jóformán csak irodalmi és formai célok vezették. A góngorizmus hazájából való, s az unt stílusjáték elleni reakcióként kezdte a gondolatokkal való játékot. A stílromantika után a gondolatromantikát. Ő az egyik apja annak a maxima- vagy aforizmairodalomnak, melyben az ész százada természetes kifejezést talált. Aforizmái, noha az eszes élet és világban forgás törvényeit akarják előírni, gyakran hökkentőek, szarkasztikusak és pesszimisták. Nőgyűlölő, s a saját szava szerint "boldogtalan voltát mint egy diadaljelvényt ragyogtatja". Schopenhauer el volt tőle ragadtatva, s le is fordította egy könyvét németre. De a saját korában is nagy hatással volt. Az angol esszé ösztönzést nyert tőle, s még Faludi Ferenc is fordította.

Nem tudom, hatott-e La Rochefoucauld-ra is? De La Rochefoucauld Maximái első pillantásra hasonló szellemirány gyümölcseinek tetszenek. Hökkentőek azok is és pesszimisztikusak. Szellemes formájuk szinte fontosabbnak tűnik föl tartalmuknál. Egy francia paródiacsináló egyszer azzal mulatott, hogy megfordította őket. A kiforgatott maximák semmit sem vesztettek csillogásukból azáltal, hogy eredeti értelmüknek az ellenkezőjét mondták. E Maximák mögött mégis embert érzünk: vesékbe látó szemet és morális szemöldököt. Híres mottójuk: "Erényeink csak álcázott bűnök", egész könyvének alapgondolata. Olykor mélyen a tudat alá nyúl, hogy lerántsa az álcát, mellyel titkos önzésünket még önmagunk előtt is széppé pólyázzuk. Félelmes emberismerő. S nem legkisebb vezér a "morálistáknak" abban a csodálatos seregében, mely a francia "nagy század" egyik legnagyobb ékessége.

A "nagy századnak" nem volt költészete. Annál ragyogóbb alkotásokat hozott létre az ész tűnődésének irodalmában az emberi élet nagy kérdésein. Amit morálizálásnak lehet nevezni. Montaigne nem tűnt el nyomtalanul. A kétely mérgét s a tűnődés szenvedélyét hagyta örökségbe. S Montaigne fő-fő olvasója a "nagy század" legnagyobb "morálistája": Pascal. De őt nemcsak Montaigne indíthatta el a kételkedés irányában. Elindíthatta a tudomány is. A matematika, ahol nincs tekintély, nincs érzelmi engedmény. Pascal a bizonyosság szerelmese és szenvedélyes kergetője volt. Mohó esze már kora gyermekségében rávetette magát az egyetlen és legfőbb bizonyosságra, amit az ember elérhet: a matematikai bizonyosságra. Valóságos matematikai csodagyermek volt: mert a matematika, az értelem zenéje, abban is érintkezik a zenével, hogy csodagyermekeket produkál. Boldog, absztrakt világ, ahol még egy gyermek is kitűnhet! Ahol nincs szükség életismeretre, mert még nem léptek föl az élet megfoghatatlan komplikáltságai! Amint megkezdődik a "morálizálás", s az élet felé vetül a gondolat: már nem tűnnek föl a dolgok olyan egyszerűnek. Könnyű belátni Eukleidész axiómáit. De mily nehéz el nem bukni a világ kísértései közt! És hinni mindabban, amiben hinni kell, hogy el ne kárhozzunk! Teljesíteni a vallás parancsait! Igazán az Isten "különös kegyelme" kell ehhez, amiről Szent Ágoston beszél.

Pascal azonban azt látta, hogy az emberek sokkal könnyebben fogják föl a dolgot, s még az Isten szolgái is megalkusznak! A jezsuiták, akik oly ésszerűen tudnak eligazodni az életben, az emberi gyengeségekhez is alkalmazkodnak az ésszerű életcélok érdekében. Kazuisztikájuk mindenre tud, ha kell, megoldást s kibúvót. Talán fenséges és bölcs alkalmazkodás volt ez, az élet tökéletes ismeretéből folyó önzetlen engedékenység, egy nagy és szent harc időleges taktikája. De Pascal nem tudott megalkudni és alkalmazkodni. Az ész rideg és kemény heroizmusa dolgozott benne is. S már egész fiatalon azoknak a hatása alá került, akik hadat üzentek a jezsuitizmusnak, egy szigorúbb, ágostoni doktrína s puritánabb erkölcs nevében. Ezek a janzenisták, Jansenius püspök követői. Mentsváruk a Port-Royal apátság, melynek oly nagy szerepe volt a francia irodalom történetében, hogy Sainte-Beuve hétkötetes könyvet írt róla. Ide vonult el Pascal is a világ elől. Itt írta a Vidéki levelek-et. Maró szatíra ez a jezsuiták ellen, kazuisztikájuk bírálata, egész életattitűdjük kegyetlen portréja. A megalkuvás nélküli fanatikus csodálatos megfigyelőnek és eleven emberrajzolónak bizonyul. Amit kigúnyol, ma már nincs vagy nem aktuális. De a Levelek élnek még, örök példái a művészet és stílus konzerváló hatalmának. Pascal mesterségesen tette könnyűvé stílusát. Megszabadult a hosszú mondatoktól, a nehézkes cafrangoktól, a skolasztika minden hagyományától. Súlyos kérdésekről egyszerű és mindenki által érthető nyelven írt. Talán a matematikus is dolgozott benne, lehántva a feleslegest, s kivilágítva a gondolatot, a "szükséges és elégséges" szavakkal. A szent felháborodástól hajtva s a vallási cél érdekében, Pascal megalkotta a modern irodalom stíljét. A "könnyed", francia stílt.

Hatása csakugyan óriási volt. A jezsuiták és janzenisták harca végigvonul a "nagy század" irodalmán. Egyik oldalon a hajthatatlan igazságkeresés és fanatikus szigor, másikon az élethez való alkalmazkodás és "kényelmes" kazuisztika. Középen állt Meaux püspöke, vagy ahogy mondani szokták: "Meaux sasa", a nagy Bossuet. Ő Franciaország Pázmánya, a dauphin nevelője. Hatalmas hitszónok, erőteljes, patetikus stiliszta, nagy vitairatok szerzője, aki egyformán harcol a protestánsok és szabadgondolkodók ellen. Ő egyetértett a janzenisták erkölcsi szigorával, de nem helyeselte teológiai elveiket, melyek az Egyház tekintélyével szembeszegültek. Boldog Bossuet! Ő optimista szemmel nézte a világot, az egész világtörténetet, amelyről könyvet írt. Ő úgy látta, hogy a Gondviselés már eleve az Egyház diadala érdekében rendezte be az eseményeket, és semmi baj nem történhetik.

Pascalt azonban gyötrő kételyek emésztették. Úgy érezte, hogy "egy mélység szélén áll, amely együtt jár vele". Senki jobban ki nem fejezte a gondolat első megdöbbenését a hit és hitetlenség szörnyű válaszútján, mint ő azokban a jegyzetekben, melyeket halála után Pensées címen gyűjtöttek össze. Igazat tanít-e a keresztény vallás? Micsoda észérv vagy tudomány győzhet meg erről? Minden emberi dolog bizonytalan, a hitek délkörök szerint változnak, az erkölcs a klíma függvénye. Mily kicsi pont az ember, a csillagos mindenség végtelen csöndjében! Csupán a matematika bizonyos, egyebekben az igazságot csak halálunk után tudjuk meg. De mi nem várhatunk addig! Cselekednünk kell, élnünk, a vallás parancsai szerint vagy ellenük. Mit tegyünk? Ha szerintük élünk, mennyi visszahozhatatlan örömtől fosztjuk meg magunkat, mennyi édes szabadságtól, gondolatban és cselekedetben! És esetleg hiába és haszon nélkül rontjuk el egész életünket! De ha ellenük élünk, kitesszük magunkat az örök kárhozatnak. A legkisebb hanyagság, egy pillanatnyi megfeledkezés, véget nem érő kínokra ítélhet! Isten parancsa bizonnyal nem kevésbé szigorú, mint a matematika törvényei: nincs középút, választani kell. Nem kisebb kockázat-e az Istent választani? Íme, a Pascal-féle pari-elmélet. Egy matematikus vallásnézete: aki a teljes bizonyosságot és biztonságot szomjazza. A vallást választani számára a végletes aszkézist jelentette, minden világi öröm és dicsőség megtagadását. De még így sem érezte magát biztonságban. Mi biztonságot adhat az ész és számítás? Istenhez csak a hit vezethet el. A benső érzés, amely végső fokon nem függ tőlünk. Itt az ő kegyelmére szorulunk rá, ama "különös kegyelemre", az ágostoni kegyelemre: ingyen kegyelmére az érthetetlen Istennek. Aki talán nem is akarja, hogy őt mindenki megismerje és megnyerje. S ezen a ponton lesz a logikus és matematikus Pascal: az ész tagadója, a világ érthetetlenségének hirdetője.

-  folytatjuk  -