Ha már a spanyolokról volt szó, mindjárt beszélni kell Corneille-ről is. Őt spanyolok vezették igazi útjára, s nyilván belső rokonság is fűzte a spanyol lélekhez. A Cid egy spanyol darab átdolgozása. A fiatal roueni ügyvéd már régóta kísérletezett a színdarabírással, mikor ez az első siker rávetette fényét. A színdarabírás gyári üzem volt; de úgy látszik, szenvedély is. Franciaországban, mióta a vallásos színjátszást eltiltották, magántársaságok bérelték a színházakat, mint a híres Hôtel de Bourgogne-t is, és a darabokat pénzért íratták.

Corneille-nek azonban magasabb igényei voltak. Már a Plejád óta történtek kísérletek a francia dráma átklasszicizálására. Ez a reneszánsz szellem, mely az angol drámában fölszabadulást jelentett, a franciát az ellenkezőbe vitte. A finnyásabb irodalmárok szabályokhoz akarták kötni a drámát. Elsősorban a "hármas egység" szabályaihoz. Ez Arisztotelész poétikájának félreértésén és általánosításán alapul. A görög színielőadásoknál, melyek szabad helyen és egyvégtében játszódtak le, technikai kényszer volt bizonyos egység; noha forgószínpadok s más berendezések már itt is lehetővé tettek egy-egy színváltozást, s az egység a klasszikus görög tragédiákban sem mindenütt merev. Ahol fölvonások vannak, ott az egység követelése merő pedantéria. Azonban pedantéria és szabályok kora volt ez. Richelieu épp a Cid megjelenése előtti évben szervezte meg az Akadémiát. Malherbe már meghalt, de szelleme élt még: a klasszikus ésszerűség szelleme. Még a nyelvet is békóba kötötték, megalkotván a Nagy Szótárt, amely az irodalom szókincsét is megszabta s korlátozta.

A Corneille-féle drámát csak három körülmény érteti meg. Az egyik a spanyol dráma rutinjának presztízse. Spanyolország ekkor állt hatalma tetőpontján, s a spanyol divat és elegancia egész Európában mérvadó. A másik a szabályokba bilincselt, klasszicizáló irodalom levegője. A harmadik a presziőzök illedelmes, kifinomult világa, mely a színpadi ízlésre is döntő hatással van. A három közül csak az első felelt meg Corneille természetének. A szabályokat eleinte nem is egészen fogadta el, s az Akadémia tetszését is csak nehezen nyerte meg. Richelieu intézete kedvetlenül hódolt be a Cid nagy sikerének. A presziőzködés is meglehetősen távol esett Corneille jellemétől. A társas illem kérdései, a szerelmes intrikák alig érdekelték. Darabjaiban a szerelem nagyon alárendelt szerepet játszik, s még a női karakterek is inkább hősnők, mint nők. Volt benne valami férfias, valami heroikus. Annál nagyobb hatása volt rá a spanyol drámák hősi és patetikus légkörének. Ő egyáltalán nem volt evvel a hispán világgal fölényben! Mindig vissza-visszatért a spanyolokhoz, s még később is átdolgozott egy Lope de Vega-drámát s más spanyol drámákat. Lényének igazi heroizmusa azonban ott tűnik ki, ahol fölszabadulva mintáitól, azt viszi színpadra, amit önmagában talál.

A Cid a spanyol lovagi becsület kérdései körül forog. De hasonló heroikus témája van a Corneille többi darabjainak is, a klasszikus témájúakon át a Polyeucte-ig, amely vértanúhistória s a misztériumdráma fölújítása. Ebben a megismert igazságért való mártírhalál a point d'honneur. Az emberek minden Corneille-drámában föláldozzák egyéni érzelmeiket valamiért, amit az eszükkel jobbnak, fontosabbnak ismertek meg. Ez nem a szenvedélyek heroizmusa, amilyent Marlowe vagy Shakespeare ismernek. Ez az ész heroizmusa. De maga, mint heroizmus, mégis szenvedély. Nem a spanyol darabok nemzeti konvenciója többé, hanem valami, ami emberileg érdekel bennünket. Az embernek egy lehetséges attitűdje az élettel szemben, egy költői átélés intenzivitásában. Korszerű attitűd, mert nem az ész kora-e ez? Az Ész kora, mely már be akart törni a reneszánsszal, melyet egy pillanatra elbontott egy új lelkiség, egy modern lirizmus káprázatos reakciója, s mely most megint visszahat, hogy a forradalom századát, a XVIII.-at, előkészítse. Így írnám le valahogy, ha gépies sémákat volna kedvem konstruálni. Corneille nagyon távol van a forradalmártól. De szenvedélye már az, ami a forradalmárokat jellemzi: minden emberinek föláldozása az ésszerűért, a "megismert igazságért". Ez a szenvedély adja verseinek hősi csengését, retorikus erejét.

Egyelőre azonban a forradalom messze még. Éppen olyan messze, mint amilyen széles a Calais-i-csatorna. Corneille még dicsőségének csúcspontján állott, mikor az angol forradalom kitört. De a kontinensen nincs mit félni. A tekintélyi elv magasan ragyog, főleg az Isten tekintélye, aki a legfőbb ésszerű s ésszerűséget biztosító princípium a világban. Az ész rendezni és szervezni akar. Erősen összetartani, fegyelmezni. A modern államok megerősödésének, a fejedelmek mindenhatóságának kora ez. A Habsburgok és a jezsuiták kora. Franciaországban pedig a "nagy század", a XIV. Lajos kora.

Csupán Anglia példája mutatja, hogy az isteni tekintély (úgy, ahogy az ész érzi és imádja) ellentétbe kerülhet a földi tekintéllyel. Itt már megtörtént a forradalom, a puritán Isten nevében, aki már az ész istene. Nemcsak a költészet rázza le pompáit. Az élet is lerázza azt a frivol és fölösleges pompát, amelynek királyság a neve. S Milton, a puritánok nagy költője, latin iratokban védelmezi a forradalmat, sőt a bűnös király kivégzését. Defensio populi Anglicani (Az angol nép védelme)... Ez az egyik oldala Miltonnak. A puritán oldal. Ő is hajlandó volt, akár egy Corneille-hős, az embert föláldozni az észnek és igazságnak. Ő is a század heroizmusát képviseli, s nem véletlen, ha neve itt merül föl, amint e heroizmusról szólok. Alakja, úgy, amint életrajzaiból előttünk áll, valóban heroikus alak, hatalmas és puritán. Azért, amit helyesnek ismert meg, mindig szót emel, az erőszak és közvélemény minden nyomásával szemközt! Mikor házassága szerencsétlenné lesz, könyvet ír a Válásról, s kihívja a botrányt. Az Areopagitica a sajtószabadság védelme és dicsőítése, a saját pártja ellen! A könyvek élő és szellemi lények, akár az emberek. A könyv maga a tiszta szellem. Egy könyvet megölni több, mint egy embert megölni. Így érezte ő a saját könyveivel, amelyek éltek, ragyogtak, kiáltottak, míg ő egymás után vesztette el fölöttük szeme világát, megélhetését, családi boldogságát... A királyság visszatért, s Milton ott állt egy ellenséges világban, vakon, szegényen, egyedül, üldöztetve.

De ez sem törte meg. Csak most fogott bele az Elveszett paradicsom-ba. Nagy eposzának bibliai tárgyat választott, mint igazi protestáns, puritán. De ez a Biblia legáltalánosabb, szinte filozofikus momentuma: az ember bűnbeesése és megváltása. Platóni és ágostoni eszmék kapcsolódnak ehhez! A Vallás és az Ész találkozik ebben a témában. Mily korszerű találkozás a barokk század közepén! Milton nem tagadja meg önmagát: a puritán prédikátor folytatja életművét. Mégis itt, a költészet kitárt kapuin át, valami más, majdnem ellenkező, tör új fényre belőle. Ifjúkora.

Ifjúkorában verseket írt, angolul, latinul, sőt még görögül is. Ezekben a versekben nem volt semmi prédikálás, semmi puritánság. A szellem szabad játékai voltak. A puritán mellett van Miltonnak egy másik oldala is. Ez a "klasszikus oldal". Diákévei latin és görög költők tanulmányában teltek. Itáliát járt, s összeismerkedett a leghíresebb olasz poétákkal. Mindez nem múlhatott el nyomtalanul. Mint az angoloknál általában, a klasszikus hatás nála nem megkötő és korlátozó, hanem fölszabadító erőt jelentett. A feladat, amely reá várt, voltaképp az angol költészet klasszicizálása volt. Bizonyos értelemben Ben Jonson munkáját kellett folytatnia: az Erzsébet-kor ezerfelé ágazó tendenciáit, féktelen és zavarba ejtő gazdagságát, az új ízlésnek megfelelő rendbe, ésszerű harmóniába kötni!

Puritán elvei és klasszikus képzettsége nagyon megfeleltek ennek a feladatnak. De temperamentuma már kevésbé. Mint Corneille-ben, benne is volt valami, ami kiütött korából. Puritánságából lírai szenvedély lett, klasszikus tanulmányaiból öntudatlan szépségimádat. Igen, lemondott a shakespeare-i zabolátlanságokról! S álarcos játékát, a Comus-t, a Ben Jonson-féle sikamlósságok helyett magas platóni szépséggel tette mámorítóvá. Klasszikus célzásokkal zsúfolta verseit! De minden ilyen célzás új szépség volt, új mámor! Rendet és harmóniát hozott a formákba. De ez a szépség harmóniája volt, egy új költészet rendje - s nem a hideg észé. Az Allegro és Penseroso például, amiknek a címe Michelangelo szobraira és zenei akkordokra emlékeztet, témája szerint lehetne iskolai feladvány is. A klasszicizáló költők szerették ezeket a feladványszerű témákat. Ez megfelel az észnek. Leírni például, csokorba kötve, a természet vidám és szomorú képeit. De Milton verse nagyon kevéssé leírás. Inkább dekoratív, mint deskriptív. Igazában nem avval fakaszt hangulatot, amit leír. Hanem avval, amit asszociál: hasonlataival, célzásaival, szavainak megválasztásával és egymás mellé helyezésével. A legtisztább költői művészet ez, és a legmagasabb. Örök gyönyörűség.

A pásztorverssel még nagyobb dolgot csinált. A Lycidas, formáját tekintve, olyanféle idill, amilyennel Moszkhosz siratta el valaha Biónt. De mi minden tör ki ebből az idillből! Milton egy fiatal barátját siratja el, aki vízbe fúlt, mint később Shelley. Fájdalmából az érzések egész áradata fakad, s elönti a világot. A klasszikus bánat szépsége a puritán szenvedélyig ível. A hellén bűvöletbe a keresztény lélek intenzitása sikít bele. A hang fokozásában, a jelzők minőségében van valami, ami szinte sűrített lényegét adja a költészetnek. Ki tudná megmondani, mi e lényeg? Ki tudná leírni a zene lényegét annak számára, akinek nincs hallása? Tóth Árpád, aki Milton kisebb verseit oly tökéletesen fordította le, azt a benyomást teszi rám, mint a hegedűvirtuóz, aki Beethoven szimfóniáit szűri át hangszerén és lelkén. Csakhogy a költészethez még sokkal kevesebb embernek van hallása, mint a zenéhez.

Milton fiatalkori versei ilyen, szinte desztillált költészet. Aztán hosszú évekig csak pár szonettet írt versben, amik a műfaj örök mintái és remekei. Sokkal inkább, mint a Petrarca-félék, s inkább, mint a Shakespeare-félék, melyek nem igazi szonettek. Ki feledheti el valaha azt a szonettet, melyet Milton a Saját vakságára írt? De ezek mégiscsak hangolások, próbálgatások... Mintha az igazi nagy zenét az élet küzdelmei még távol tartották volna.

Az Elveszett paradicsom-ban végre fölzendül a nagy orkeszter. A puritán Biblia és a pogány költészet tökéletes összejátszása ez. Macaulay azt mondja, hogy a nagy költeménynek igazi hőse nem Ádám, nem is az Isten, hanem a Sátán, a bukott angyal. Csakugyan ő a tengelye ennek az egész mindenségnek. Egy puritán számára minden a Rossz problémája körül fordul meg: az ágostoni probléma körül. A Sátán hatalmas alakja magára vonja a figyelmet, a drámai érdeket. Ő a küzdelem, a lázadás elve a világban... Micsoda gazdag költői áramlatnak őse lett evvel Milton! Mennyi új költőnek, Byrontól a modern satanistákig! De téves volna olyasmit mondani, hogy a Sátán "a legjobban megrajzolt miltoni karakter". Itt nincsen szó karakterizálásról! Aminthogy nincs szó emberekről sem! Titánokról van szó, angyalokról és ördögökről, egek és poklok nyílnak, félelmes, ködös terek. Itt nincs szó még képekről sem. Egy vak ember fényálmai! A leírás szerepét most már végképp az asszociációk kórusa veszi át, melyeket páratlan klasszikus tudás és modern fantázia szór pazarul. Egyik sorról a másikra idők és terek távolait futjuk. Az egész világ egy hárfa lesz, amin a költő zenél.

Ádám és Éva eltörpül ebben a perspektívában. Mégis csodálatos ez az emberi sziget is a miltoni mindenségben, Éden útvesztője, a magányos lugasok, a paradicsomi patakok moraja, virágözön és cédrusívek közt... Idillikus mellékszólama a titáni zenének, édes epizódja a szigorú drámának. Nem véletlen emlegetek folyton drámát és zenét. A nagy költemény valóban egy mennyei dráma módjára van komponálva. Az örök világfeszültség drámája, mely a kis emberben ütközik össze. Formája is a drámai blank vers. De ez a puritán, rímetlen vers elég, hogy a drámából zenét csináljon. Megfoghatatlan, láthatatlan eszközökkel, a sormetszet váltakozásaival, a gondolat átlábolásaival egyik sorból a másikba, a sorvégek és sorkezdetek különböző hangsúlyaival Milton oly muzsikát csal ki ebből a szerény hangszerből, mely az első sortól kezdve megfog és lenyűgöz, s melynek igézetétől sohasem szabadul, aki megízlelte. Az angol líra sem szabadult mindmáig.

Milton igazi drámát is írt... Mégpedig görög drámát, szigorú szophoklészi tónusban, de biblikus témával. Ez a Samson Agonistes. A vak Sámsonban a vak Milton önmagát álmodta. Akiben még van annyi erő, hogy magát és a filisztéusokat egyszerre temesse romlásba... Miltonnak ez volt utolsó műve. Keserű búcsúzás a művészettől és az élettől is. Végső reményei letörtek már, ereje gyengült, az Elveszett paradicsom folytatása nem sikerült, leányai, mondják, kegyetlenül bántak a szegény vakkal... De heroizmusa végig megmaradt; töretlen alakja mintegy őrt áll a régi nagy költészet becsukódó ajtajánál, noha már künn, a hideg újkorban... Mikor meghalt, a költészet is meghalt vele, több mint egy századra.

Az a lelkibb, kissé misztikus áramlat, amely a barokk szellemet belülről hevítette, már kihűlőben volt. A vallási érzés bensősége, mely ellenreformátorokat s protestáns puritánokat egyformán eltöltött, mindjobban az Ész lehűtő ellenőrzése alá került. Angelus Silesius, a német ellenreformáció költő-misztikusa, aki kétsoros remekművekbe tudta sűríteni az Istennel való egyesülés himnuszait, körülbelül egyidőben halt meg Miltonnal. A líra kora végképp letűnni látszott. A francia kor, amely következik, már nem a költészet kora. Ami Franciaországban ébred, az retorika és színpad, filozófia és irodalom. Noha olykor nemes retorika és nagy színpad, mély filozófia és szellemes irodalom. Költőt nem látok, akit ismernék, sem ott, sem másutt, talán Racine-t vagy Drydent kivéve, egész a XIX. század elejéig. Zrínyi tíz évvel halt meg Milton előtt. Ő írta az utolsó tassói eposzt, s zordságában és primitívségében nem a legrosszabbat. Ő is klasszikus és olasz kultúrájú, s ő is vallásos világnézetű költő. Ő nem maradt meg Tassónál, hanem visszament Vergiliusig. Eposza nemzeti s egyúttal vallásos eposz is, mint az Aeneis. Az, ami Tassóé csak lehetett volna: a kereszténység komoly hőskölteménye az ázsiai pogánysággal szemben. A kereszténységé, melyet ennek a költőnek karddal kellett védeni... Ő is heroikus alak, de heroizmusa nemcsak a gondolaté. Költeményei mögött hadászati munkák sorakoznak. Tasso mellett Machiavellit is forgatnia kellett. S nagy költeményének simítására nem jutott idő. Úgy maradt az, durván és kifaragatlanul. Mégis tele avval a szellemmel, amellyel a magyar még legviharosabb századaiban is együtt élt és lélegzett: az európai kultúra szellemével.

- folytajuk -