A versforma kialakulása szoros összefüggésben van a lírai tartalom gazdagodásával. Ahol új verselésmód jelenik meg, mélyebb, finomabb és komplikáltabb zengésekre kapva, biztosak lehetünk, hogy az emberi lélek új érzésekkel, különös rezdülésekkel lett dúsabb s teljesebb. A modern verselés kifejlődése egybeesik a középkor lelki életének mélyebb bonyolódásával és színeződésével. Ennek az egyik forrása a képzeletnek az a páratlan föllobogása, a magas, metafizikai vágyaknak az a csodálatos szárnyra kapása és égbe szökése, ami a teológiai spekulációnak hatása volt. Az a sok eretnek vita és skolasztikus disputa, az a sok misztikus okoskodás és ezerszer kigúnyolt doktori "szőrszálhasogatás" nem esett olyan hiába, mint M. Homais (Flaubert Bovaryné című regényének egyik alakja) szerette képzelni. S nem arra gondolok itt, amit a logika és filozófia nyert vele. Ami legtöbbet nyert, az a költészet volt, a líra, melyet a legfelcsigázottabb fantázia, a legbetegesebben szubtilis érzés is csak gazdagít és nemesít. A képzeletnek ez a megszabadulása minden földi bilincsektől, a szívnek ez a földobogása mennyei és misztikus fények felé: ez kellett hozzá, hogy az emberi szellem kitermelje magából a modern lirizmust. Különös virág, mely csak különös éghajlat alatt tenyész.

Persze, e különös éghajlat alatt is, az egyetlen, ős, emberi föld termi. A középkori költők is emberek. Noha, kevés kivétellel, csupa papok és barátok neveit olvassuk közöttük, semmiképp sem lehet költészetüket valami hierarchikus kasztpoézisnek tekinteni. Pap vagy barát nem annyit jelentett, mint ma jelent: hisz akkor jóformán minden tanult s magasabb szellemi életre vágyakozó ember pap vagy barát volt. Papok vagy barátok, szentek vagy remeték, ezek a költők is emberek, mint mi, nyugtalan, áhítozó, talán menekülő, bűnös és bűnbánó lelkek. Nem érzéketlen imagépek és hideg teológusok, hanem szemek, akiket félelembe és csodálatba ejtett az Isten világa, fülek, akiket részeggé tett a latin rímek káprázatosan tiszta csengése, s agyak, akik éhezték és szomjazták az igazságot. A teológia maga nem csupán iskolás és száraz tudomány volt: hanem a legmagasabb igazságok megsejtett formája s néha vakmerő birtokbavétele.

S énekek sugallója! Egy-egy lap ezekből az énekekből egyszerre pedáns értekezés, csillogó szótorna és bensőséges líra. A költő néha szinte kiröppen az emberi világból, az Istenség belső titkait kutatja, a Szentháromság személyeinek egymással való párbeszédét lesi meg, Atya és Fiú balladák hőseivé válnak. S e rejtelmes kiröppenések egy égi és idegen világba mégis melegek és igazak, akár egy Poe vagy Baudelaire leglégiesebb és legkülönösebb fantáziái is. Mert e fantáziák és álmok forrása az emberi lélek legmélyebb nosztalgiája a tisztaságok és magasságok felé. Aki például elolvassa Hildebert de Lavardin hatalmas énekét, az Alfa és Ómega dalt, érezni fogja, hogyan olvad át a szubtilis teológiai játék és zord, túlvilági vízió a legmelegebb és legmélyebb emberi hanggá: a líra hangjává. E dalokban mindig több és több az eksztatikus elem, mindig szárnyalóbb a ritmus, mindig zengőbbek a rímek. Abélard, a Héloïse szerelmese, a párizsi egyetem híres doktora, az örök Szombat elragadtatott ritmusait zengi, hogy énekelnivalót adjon kolostorba vonult hölgyének. Az oltáriszentség tana az Istennel való egyesülés himnuszait váltja ki, a tanárok és egyháztudósok dalnokokká válnak, a himnuszköltés második nagy virágkora ez.

Egész más jellegű, mint az első. Közben nagyot változtak az idők, s a barbár, forrongó világ, amelyben az áldó, békéltető és termékenyítő Ige működött, gazdag keresztény kultúrát fejlesztett ki, s egységes nemzetközi szervezetté rendeződött, amilyet azóta sem látott Európa. A himnuszköltés is szervezettebbé vált. Műfajai specializálódtak, liturgikus használata pontos megállapítást nyert, s gócai is áthelyeződtek. Centralizálódott. Legszebb termékeit már nem a ködös Írországban, s nem a háborgó germán tájakon találjuk. Hanem Párizsban, a kultúra és szent tudomány székhelyén, a Teológia fővárosában. S e himnuszok nem is kaotikus botladozások többé, hanem a francia elegancia remekművei. Nem formátlan tömböcskék, melyekben a szent gyöngédség nemes ércerei bujkálnak. Inkább tökéletesen kiötvözött színarany ékszerek, a rímek szikrázó drágaköveivel. Ez a tűz, ez a ragyogás, ez az elegáns zene és érzéki pompa a szerelmi líra tónusára emlékeztet. Ez már nem is elfojtott erotika, mint a legendáké. Kifejezései, képei, csöngése, hőfoka szerint a középkor vallási lírája: a legszenvedélyesebb szerelmi költészet.

S nem is hiába nevezi egy szent költő azt az érzést, ami muzsikáló verseit súgta, szerelemnek, amor sanctus-nak. A mai olvasó meglepődik, talán olykor meg is ütközik a szerelmi képzetek és szavak különös túltengésén a katolikus Egyház lírájában, s hajlandó elfelejteni, hogy a vallási érzés az emberi lélek minden mély és nagy szenvedélyét magában foglalja. A vallást csupán a felvilágosodás késői kora emelte az ész hideg szférájába. A középkor Istene az egész embert kívánta, az egész lelket, legforróbb lángolásával, legintimebb álmaival együtt. Mennél mélyebb lett a lelki élet, mennél jobban hatott a kereszténység lelki és aszketikus elve a test vad ösztöneivel szemben: annál erősebb lett a vallás költészetének ez az erotikus íze, mert annál több léleknek összpontosult minden szerelmi lobogása a menny szerelmében.

De természetesen hatottak erre világi hatások is. Az egész miliő... A fantáziának újdon megtelése érzéki és pompázó képekkel. A fejlettebb udvari fényűzés, a kifinomultabb társasélet. S kivált a keresztes hadjáratok óta Kelet színpazar kultúrájának kisugárzása... Tekintetbe kell venni a világi szerelem lírájának hatását is. A jámbor szerzetes memóriájában világi népdalok, virágénekek zenghettek, egy egész elpusztult költészet, melyet ő maga segített üldözni és elpusztítani. Mégsem tudta egészen feledni, s eltanult szépségeit és melegségeit úgy helyezte a feszület vagy Mária-kép elé, mint a szabad mezőről szedett profán virágokat. Így szentelte Istennek a szerelmet is, mint az egész életet.

S amit az egyházi líra a világitól kapott: vissza is adta annak. Arra, hogy modern szerelmi líránk átfinomodott, belsőségessé, lelkivé fejlődött, egész biztosan legnagyobb hatással a szent szerelem lírája volt. Másrészt az egyházi lírának ez az erotikus áttüzesedése lett éppen az, ami az európai műköltést megszabadította a klasszikus költészet hidegségétől és keménységétől. Így történt, hogy épp a középkor latin lírája, mely a római költészet hagyományain és vívmányain épült, s annak saját nyelvén fejlődött tovább, lett e hagyományok voltaképpi megtörője. S egy új, modern hagyomány megindítója. Bajos volna pontosan leírni a kölcsönhatást az Egyház latin lírája s a kezdődő udvari és trubadúrköltészet között. De bizonyos, hogy e meginduló s mihamar művészies, mesterkélt formákat öltő világi poézist el sem lehet képzelni a latin költészet nélkül, mely maga is egyre jobban világiasodott, úgyhogy e korszakban már bordalokat s nagyon is földi szerelmekről zengő énekeket is találunk egyházi himnuszok nyelvén és stílusában. Az oltárra szórt profán virágok mögött mind gyakrabban eltűnik az oltár, míg a modern világi költészet, levetve a latin ünnepi köntösét, nemzeti ruháit díszíti föl e virágokkal. A szent múzsa mellé egy ifjabb nővér serdült, a nőtisztelet lovagi konvenciója kifejlődik s a szent szerelem egében Mária trónja mellé leül a földi asszony...

De egyelőre még harsog az égig zengő és sokhúrú "szent líra", melynek számára az egyetlen asszony az égi nő, Mária. Az a szent költő, akinek a hagyomány a mennyei szerelem legszenvedélyesebb hangú énekeit szájába adja, ugyanaz, aki Dante költeményében mint a Szűz Mária szentje jelenik meg: a clairvaux-i Bernát. A "szent szerelem" szentje egyúttal a Szűz Mária szentje. Mert Mária az, aki ezt a szent szerelmet láthatóan szimbolizálja. Aki a mennyei szerelemnek asszony voltával földi alakot ad. Ő nemcsak imáival közvetítő az ég és a föld között, hanem asszonyi szépségével is, szemen és szíven át fordítva a lelket az ég felé. A szent virágzás költészete túlnyomó részben őróla zeng. A szép latin rímek csengő ékkövei legpazarabbul az ő köntösének szegélyét tűzik tele. A Mária-kultusz költészetben úgy, mint festészetben a legtermékenyebb ihlető. A szavak is tudnak Madonnákat varázsolni, az anyaság kimondhatatlanul édes misztériumával, és Annunziátákat, a mennyei és csodálatos nász borzongásával. Ezeknek alkotói, ámbár a mai átlag művelt ember még a nevüket sem tudja, nem kisebb mesterek a maguk művészetében, mint a primitív olasz festők, akiket ismerni szinte a bon-ton-hoz tartozik.

Természetesen, közöttük is sok az alázatos névtelen. Hisz Istennek s nem önmaguknak dicsőségére zengtek. E Pictor Ignotusok sokszor a legnagyobb, legégőbb szépségű remekek mesterei. De bőven vannak már híres nevek is, nagy termékenységű s szinte hivatásos himnuszköltők. Adam de St. Victort némelyek a legnagyobb középkori latin poétának tartják. A sequentiák újabb, rímvirtuóz típusát ő alkotta meg... Ki ismeri ma már? Az egész himnuszköltés úgy kiesett a mai irodalom tudatából, mintha a líra történetében ezeréves űr tátongana. Talán mert nem "nemzeti", és nem "életszerű"... De a nagyokra mégis hatottak a nagyok, s a csúcsok hegyláncot alkotnak a messzeségből is. A Faust misztikus karai Abélard ritmusait zendítik föl... Baudelaire pedig maga is írt latin "himnuszt", s versein minduntalan átüt a divinum vinum (isteni bor) különös eksztázisa. Benne és általa telt meg újra a modern líra profán erotikája is a régi szent költők mennyei szerelmének titkos ízeivel.