Világok virágok

Az európai irodalom története - 32. - STILUS CHRISTIANUS

De főleg természetesen az Egyház papjainak és püspökeinek kellett ellátni ezeket a szükségleteket. S ezek mindinkább literátusokból regrutálódtak, amint az előretörő kereszténység mind magasabb szellemi fronton vette föl a harcot. Az Origenészek és Tertulliánok utódaitól homíliáik (bibliamagyarázat) és apológiáik, szentírásmagyarázataik és filozofikus leveleik mellett énekszövegeket is vártak a hívek. S közben megtörtént a nagy változás is: a kereszténység államvallássá lett, s a kor minden szellemi és kulturális ereje szabadon és nyíltan állhatott Krisztus vallásának szolgálatába. Ekkor művelt és tudatos poéták támadtak, hogy előzőiknek naiv érzését az antik verskultúra eredményeivel összekötve a szent énekköltés első nagy virágkorát kivirágoztassák.

Szent Hilárius, a legrégibb latin himnuszköltő, akinek néhány verse ránk maradt, irodalmilag tanult neofita volt, s filozofikus töprengések vezették a kereszténységhez. Pogány irodalmárból lett Mediolanum püspökévé az első nagy keresztény költő, Szent Ambrus is, s nem osztotta együgyű paptársainak előítéletét a költészet profán gyönyörei ellen. Egy szorongatott nyájnak pásztoraként büszkén vállalta a vádat, hogy himnuszaival megbabonázza s elvarázsolja a népet, s lángoló szavakkal dicsőítette a nagy varázst, az Éneket, melynek hatását nem kisebb ember rajzolta meg számunkra, mint Ágoston, ki maga is az elvarázsoltak közé tartozott. Grande carmen istud est, quo nihil potentius! (Hatalmas ének ez, nincs nála hatalmasabb!) Valóban hatalmas vers volt az, varázsszer, zászló és fegyver, pogány poroszlók és eretnek császárnők ellen.

Végre Prudentiusszal, kit a legnagyobb őskeresztény dalnoknak neveznek, föltűnik a laikus himnuszköltő is: versek és énekek, melyek immár nem közvetlen liturgikus célra készültek. Mindezek a költők bizonnyal még a klasszikus költészet folytatóinak tekinthetők. Ambrus karakterében is egy "utolsó római". Prudentius közelebb áll Horáchoz, mint egy újabb kori rímpengetőhöz. Mégis van bennük valami, ami már elindulás a modern líra lázai felé: oly pályán, amelyen nincsen visszatérés. Formáik kétségkívül antik formák. De nem az elegáns sapphicumokat és alcaicumokat kedvelték ők, hanem azokat a puritán jambusi és trocheusi sorokat, melyekkel a modern vers számunkra otthonos lejtése találkozik.

Ambrus négyes jambusokat köt strófába. Amilyenek Horatiusnál is előfordulnak, de csak hosszabb sorokkal váltogatva. Ambrusnál ez a vers egyedül jelenik meg, egyszerűen és egyhangúan. Hatása annál mélyebb. A fázó lélek egyszerű öltönye ez, nem pompájáért, hanem melegéért hordva. Kacérságnál több itt a szemérem, s néha oly hatást tesz, mint a haldokló vértanúlány szemérme, akiről a szent költő énekel, s aki elestében magához szorítja ruháját, hogy a bakó meg ne pillantsa illetlenül. Ez a forma, az ambroziánus, mely az őshimnuszoknak kedvelt formája lett, voltaképp modern vers már. Hisz sor s ütem szerint pontosan azonos a modern líra egyik fő versével, melyen például Tennyson gyászdobja s Oscar Wilde művésztöredelme zengett; csak a rím hiányzik. S mintha ez a modern hangzása a versnek szorosan függne a tartalom keresztény telítettségétől, attól a megnevezhetetlen árnyalattól, mely az antik érzést és a keresztényt elválasztja. Ezek a mártíremlékek felfedezik a szenvedés örömét, ezek az esti és hajnali imák a lélek közösségét a természettel Istenben. A világlélek régen vajúdó erotikája itt nyugszik meg...

Ambrus puritán szellem. Verseit egyforma, szűk mederbe kényszeríti: mégsem zártak azok; folytatódnak a lélekben, a mélyben... Prudentius viszont olykor végérhetetlen; tájleírásai valóságos lélekömlések, s a mártírkínok ecsetelésében mazochisztikusan kéjeleg... Kissé barbár lélek, Hispániából jött, mely még ma is bikaviadalok hazája. Az antik művészet szigorúsága és derűs fegyelmezettsége megszűnt e költőknél. Az érzés kiárad és terjeng; a konstrukció föloldódik, s a vers, hiába áll klasszikus tradíciójú sorokból, félreismerhetetlenül keresztény vers... Csupán a rím hiányzik - de az se teljesen. Ambrusnál s másutt már meg-megcsendül itt-ott ez a különös csókja a soroknak, még nem szabályosan, de már tudatosan. Ez az édes és méla csendülés, mely oly tipikusan keresztény és modern. Rím, rím, egy új világ naiv csengettyűje, betlehemi csengő, barikák nyakán, a megszületett Jézus jászolánál...

Mégsem kell persze azt képzelni, hogy a pogányság s az antik kultúra most már tökéletesen eltűnt: az csak lassan adta meg magát. Hisz egy császár is akadt még, aki vissza akarta hozni a régi világot. S ez a császár maga is író volt: Iulianus Apostata. Császár, aki szatírát írt a császárokról... "Kora legműveltebb írójának" mondják; egy haldokló műveltség kései rajongója ő. Ez a rajongás vitte halálos kalandjába, mely az időt vissza akarta fordítani. "Győztél, Galileai!" Soha ilyen tragikus "utolsó szavakat" nem adott a legenda senki szájába. Iulianus főműve egy hatalmas pamflet volt a kereszténység ellen: κατά χριστιανών (a keresztények ellen). A tragikum még teljesebb azáltal, hogy ez a nagy mű elveszett.

Az idő nem fordult vissza.

Mikor Julián "hősi halála" történt, serdülő fiú volt Jeromos, s valahol a művelt Afrikában falta már a latin költőket a gyermek Ágoston. Ők is átélték a kor műveltségének nagy belső tragédiáját, mint Julián. Egy pillanatra nekik is úgy tűnt föl, hogy választani kell. Tragikus választás: a kultúra és az igazság közt! Ágoston tolsztoji szavakat talál a kultúra romlottságának kifejezésére, s Jeromos a pusztába vonul minden pogány civilizáció elűl. Ez a lelki küzdelem az asszimiláció válsága volt. A világkultúra szelleme gigászi küzdelmet vívott e nagy lelkekben a beléje került új anyaggal. Végre is diadalmaskodott. Átalakult, de nem halt meg. Sőt új utakat nyitott életének.

Jeromos egyesítette a zsidó és görög műveltséget. Lefordította a Bibliát latinra. Műve: a Vulgata, döntő hatással volt az egész világirodalomra. A próféták és Jóbok lelke ezen a kapun ömlött a nyugati lélekbe. Jeromos számtalan szentbeszédén és bibliamagyarázatán kívül egyháztörténeti munkákat is írt, ahol a kereszténység nagyjai úgy jelennek meg, mint egy plutarkhoszi vagy suetoniusi sorozat folytatása. De legszemélyesebb hozománya, amivel a világirodalom átkeresztényüléséhez hozzájárult, a leveleiben van, a levelei stílusában. Csodálatosan szuggesztív, közvetlen egyéniség lehetett. Főleg a nőket bűvölte el. A legelőkelőbb római matrónák, nagy ősök unokái mindent otthagytak hatása alatt, s elutaztak a világ végére, egyiptomi sivatagokba s palesztinai remeteségekbe. Ő maga Betlehemben alapított zárdát, az Úr szülőhelyén. Ott fedezte föl, hogy a magány és aszkézis nem ellenkezik a kultúrával, s a kereszténység nem ellenkezik a szellem és szellemi kapcsolatok gyönyöreivel. A pusztáknak ez a remetéje, akit könyvekkel és oroszlánokkal szoktak ábrázolni, alapjában finom és urbánus lélek, barátja a szent nőknek s a művelt csevegésnek. Levelei művelten intim hangon szólnak, sok színnel és fantáziával, s egészen távol a cicerói pózoktól.

Még szembetűnőbben tárul ki ez az intimség Ágoston írásaiban, aki a modern gondolkodásnak első mestere: de első mestere a modern irodalomnak is, s Dantéig alig követi második. Az ő olvasása igazán megérteti a "keresztény stílust". A hangot, a formát, ami új az antikkal szemben. Ami megkülönböztet minden azóta jöttet minden ókoritól, s újabb irodalmainkat modernekké teszi. Valami bensősége stílnak és érzésnek, befelé fordítottsága szemnek-szívnek, amit csak példával lehet jellemezni... De csak egy szónyi példával is elég. Mert e meghatározhatatlan valami, a stilus Christianus, beszivárog a nyelv pórusaiba, átissza a szavakat. Így lehetne idézni minden lapról helyet, nem is feltűnőt ma már, de melyet meg nem írt volna senki azelőtt, senki klasszikus, pogány... Mint például ilyent: "amint anyám is szokta, mert így tanulta szíve iskolájában". In schola pectoris: ezt nem írta volna le senki Ágoston előtt.

 

 

- folytatjuk -

NetLand