Ebben az időben Nagy Károly kísérlete már megbukott. Mikor utódai a verduni szerződésben fölosztották maguk közt a birodalmat, Európa sorsa, ahogy mondani szokták, meg volt pecsételve. Megszülettek a nemzeti államok. Franciaország, Németország. A politikai különválás a nemzeti nyelvek kialakulását is siettette. E korból valók az első francia nyelvemlékek. Az angol már egy kis irodalmat hordozott: a világkultúra kezdett beleömleni, mint hajdan a latinba. Nagy Alfréd angol király lefordította Bedát, Boethiust s Nagy Szent Gergely pápának egy könyvét angolra. A kontinens nyelvei sokkal hátrább voltak. Ezekről egyelőre el sem lehetett képzelni, hogy az irodalomban a latint helyettesítsék.

A kolostorokban a klasszikusokat olvasták. Messze Bizáncban még élt a görög filologikus kultúra, s épp ebben a korszakban végezte utolsó nagy betakarító munkálatait. Mintha végleges elerőtlenedése és elkeletiesedése előtt még össze akarná gyűjteni emlékeit és alkotásait. A Görög antológia jelentős részét ekkor állították össze, minden korok epigrammjaiból. Kétségkívül a világ egyik legfontosabb verseskönyve. S ennek függelékében jelentek meg az Anakreóni dalok! Édeskés, könnyű semmiségek, régi, alexandrinus rekvizitumokkal; mégis késő korok szívét is megfogták. Hány rokokó lírikus éldelt rajtuk, mint Csokonai!

Nyugaton nem volt ily szabad levegő s kultúra, s nagy filológiai munkák nem folytak. De a gyertyácskák égtek a klastromokban, s fényüknél jámbor szerzetesek másolgatták a régi, pogány, cinikus írókat. Egyházuk, szervezetük hagyománya volt a kultúra iránti áhítat. Néha nem is értették azt, amit másoltak. De máskor maguk is mulattak rajta, s volt, hogy megpróbálták utánozni is.

Abban az időben, amikor Ottó császár /ugyanaz, aki a pogány( ? - a Szerk.) magyarokat Augsburgnál leverte/ még egyszer megújította Nagy Károly kísérletét, hogy a római birodalmat helyreállítsa: Hroswitha, egy német apáca, Terentius utánzásával próbálkozott. Jámbor, keresztényi cél vezette. Nem tartotta rendjén valónak, hogy a keresztény Isten szolgái a pogány írókat olvassák, akiknek műveiből valami közömbös esztétikai levegő árad. Keresztény szellemű, legendai tárgyú darabokat állított elő Terentius nyelvén és stílusában. Színpadra nem gondolt. A színpadi formát egyszerűen átvette mintájától, mint a nyelvet. Hat latin drámája a nyugati keresztény drámaírásnak első kísérlete. Sem folytatása, sem hatása nem volt. A római birodalmat nem lehetett visszaállítani. Akármit csináltak a Károlyok és Ottók a régi mintára: abból mindig új lett. Más lett. Éppígy nem lehetett visszaállítani a római irodalmat sem. Más lett. Terentiust utánozni jó volt klastromokba zárt szorgalmas tanulóleányoknak, amilyen lelke legmélyén a kitűnő Hroswitha. Ő elképzelhette az új legendát a régi formában.

Az igazi legenda azonban már egészen más volt. Ez a tipikusan középkori műfaj, melynek a neve "olvasnivalót" jelent (olvasnivalót a szegény, cellába zárt barátoknak és apácáknak), már jókor megtelt a regény szellemével, a "romantikával". A legszebb legendák egyike, a Barlám és Jozafát, Keletről jött, a görög regény hazájából. Állítólag Damaszkuszi János írta, egy arab kalifa keresztény tanácsosa, akinek fantáziáját valami indus rege ihlette meg, Buddha életéről. A kereszténységnek és buddhizmusnak ez a találkozása különös ízű gyümölcsöt termett, új csillogást adva, mesecsillogást, az aszkézis gondolatának, mely a legendák mélye és romantikus lelke.

A középkori romantika nem volt már ugyanaz, ami a görög regényeké. Az erotizmust az ágostoni bensőséggel és a himnuszokban már föllobbant misztikus érzékiséggel helyettesítette. Valami szellemi erotikával, magának a lemondásnak erotikájával. A kalandosságot pedig egy új, bizonytalanabb s civilizálatlanabb élet vitézibb kalandosságával, melyben már a "köznyelvi" hősmondák visszhangját érezni...

Ilyen romantikus legenda a Szent Eleké is: egyszerre regényes, aszketikus és epedő... Ezt már köznyelvre fordították, s a francia irodalom legrégibb emlékeinek egyike lett. Csakugyan: a friss és barbár nyelv stílszerűbb hozzá, mint a latin. És ha a kor egyéb legendáit, vagy akár még himnuszait is olvasom, sokszor úgy érzem, mintha ezeket viszont egy frissebb és barbárabb nyelvből fordították volna latinra. Damján Szent Péter-himnusza Az égi jegyesről úgy hat, mintha valami modern, barbár népballada lenne. Vagy Wipónak, II. Konrád udvari káplánjának híres himnusza is, amit napjainkig énekelnek a húsvéti misében:

A latin költészet jellegeiből jóformán csak az maradt meg ezekben a versekben, ami már maga is modern, keresztény, nem klasszikus: a rím. A versnek ez a naiv s kissé talán barbár ékszere, melyet Paul Verlaine nem a betlehemi csengőhöz, hanem a négerek zörgettyűjéhez hasonlít. S ez időre esik a modern verselés kialakulása, a rím hatása alatt. Mert modern verselésünk gyökere és formálója a rím. A rím átcsengetett a ritmustalan sorokon, s új ritmusra vezette a fület, melynek a klasszikus időmérték úgyis sohasem volt egészen otthonos.

Így érthető, hogy a rím új ékessége nem a régi latin formákhoz kapcsolódott, s nem a leoninus irányában fejlesztette tovább a verselést. Noha erre is indult elég próbálkozás, többnyire sután vagy a mesterkélés útvesztőibe süllyedve. Ehelyett a rím egészen új verselést segített létrejönni. Bizonyára nem az alakuló nemzeti nyelvek hangsúlyos szólejtésének hatása nélkül. De ez a hatás nem volt egyoldalú. A nemzeti nyelveken való verselés többet kapott, mint amennyit adott. Kapta elsősorban magát a rímet, minden modern verselésnek ezt a legfeltűnőbb jellemzőjét; de kapta azonkívül a nagyobb szótagmérő szigorúságot is, melynek segélyével a kialakulóban levő ősködös formák szilárdabb vázat nyertek, s mindinkább függetlenedni tudtak a zenétől. Így születhettek meg a modern versformák. Mind, akik ma verselünk, e naiv újlatin költők adósai vagyunk, legősibb formáinkkal, legmindennapibb eszközeinkkel.

S talán a Veni Sancte [Jöjj el, Szentlélek Úristen (a pünkösdvasárnapi mise ünnepi éneke, sequentiája)] kezdetű jó ismerős ének legrégibb remeke ennek a mai szabású verselésnek. Állítólag egy francia király írta, Róbert.