A római kultúra csakugyan végnapjait élte. Egyelőre Stilicho, ez a vandal származású vezér, aki egy császár apósa lett, egymaga védelmezte a kettészakadt birodalom mindkét felét, feltartva a népvándorlás első hullámait. A római lélek sehol se volt már. Az udvart intrikák kötötték le. S a kereszténység szektákra bomlott, mintha a lelkek meghasonlásával akarná a katasztrófát elősegíteni. Az egyetlen, aki még a világi birodalommal törődni látszott, Stilicho volt. Az egyetlen római ez a barbár. Stilicho nem a "vandal bölcsesség" embere. Még udvari költője is volt, Claudianus, aki Alexandriából jött Rómába. Panegiriszeket írt Stilichóra és a császári családra. S epüllionokat, mitológiai tárggyal, Vergilius és Statius modorában. (Még görögül is.) És gúnyverseket a kelet-római birodalom nagyjaira, kik Stilicho politikai ellenfelei voltak. Az "utolsó római költő" ő, az utolsó, aki még a klasszikus, pogány eszmevilágban élt. Nagy tehetsége szabadabb levegőt érdemelt volna. Számára már csak a nyelv s a vers dekadens és öncélú pompája maradt. Lantja zsoldban zengett, s halottakkal való meddő versengésben. Aztán az is elhallgatott.

Messze, Kappadóciában, csak nemrég némult el egy keresztény költő hárfája, aki szintén Alexandriában tanult. De egyházatya volt, és eretnekek ellen küzdött: Nazianzi Gergely. Ő még Juliánnal polemizált; problémája ugyanaz, ami Jeromosé és Ágostoné. A görög kultúra és a kereszténység viszonya. Így írt klasszikus poémákat keresztény tartalommal; de kettőt már modern, "ritmikus" versekben. A "ritmikus" vers csak a hangsúlyra nézett, mint a Biblia zsoltárai, s olykor nem vetette meg a rímet sem. Talán a néphez akart közelebb jönni evvel. Ahogy a művelt Ágoston is, Vergilius rajongója, egyetlen versében népi nyelvet és rímeket használ.

Az új vallásnak csakugyan a néphez kellett szólnia, ha terjedni akart. Éspedig nemcsak a római, hanem a barbár néphez is. Ulfilas püspök már elkészítette ez időben gót bibliafordítását, melynek töredékei ránk maradtak. A barbárság legrégibb irodalmi ereklyéje ez, egy elpusztult nép és nyelv emléke. De a költészet fősodra még mindig a klasszikus vers és hagyomány medrében halad, szinte a tehetetlenség erejével. Az egész változás, hogy a témák egy része keresztény. Van egy görög dráma a Szenvedő Krisztus-ról, régebben Nazianzi Gergely művének mondották. S van egy hexameteres eposz is Krisztusról, a János-evangélium parafrázisa, amit az egyiptomi Nonnosz írt. De fennmaradt még a régi, mitológiai képzetvilág is az irodalomban, noha a pogány hit mindinkább az isten háta mögötti falukba szorult (a paganus szó is "falusit" jelent). A képzelet túléli a hitet. A poézis ragaszkodik régi témáihoz, melyek annyi bevált hatásnak eszközei voltak, s annyi érzéssel ivódtak tele. Az irodalom, ahogy már mondtam, behunyja néha a szemét, s megy tovább, amerre egyszer megindult. Nonnosz, a Krisztus-eposz szerzője, egyúttal szerzője az utolsó nagy pogány eposznak is, melynek a címe: Dionüsziaka. Ez kétszer akkora, mint az Iliász, s magába gyűri az egész mitológiát, a legobskurusabb mesékig, Dionüszosz, azaz Bakkhosz körül csoportosítva. Dionüszosz így találkozik Krisztussal a költészetben, a földi mámor istene az égi mámoréval, mint majdan Leonardo képén.

Mindez Keleten volt. Nyugat már beborult, elsüllyedt. Alarik után jött Attila, és Attila után Geizerik. És Geizerik után Odoaker, és Róma bukása.

Igaz, még egy kísérlet történt a nyugati birodalom megmentésére. S ez megint egy barbár vezér nevéhez fűződik. Zénón kelet-római császár a gót Theodorikot bízta meg Odoaker leverésével. Theodorik be is ült Rómába, s önálló uralkodó módjára viselkedett. Mint Stilicho, ő is meghódolt a római szellem előtt: ebben volt a barbárok igazi nagysága. Theodorik védte a műemlékeket, pártolta a kultúrát. S volt egy szenátora, Boethius, aki filozófus és író. Megírta e zavaros időkben A filozófia vigaszáról szóló híres könyvecskét. Egészen a régi, sztoikus eszmekörben, barokk, senecai stílben, félig prózában, félig versekben...

Ezeknek az "utolsó rómaiaknak" szükségük is volt a sztoicizmusra. Boethius is, mint Seneca, hamar rászorult a "filozófia vigaszára". Theodorik összeesküvés gyanújával végeztette ki. Theodorik ariánus volt. Elég ok, hogy a katolikusokat gyanúval nézze. Ilyen gyanúk és felekezeti intrikák sodorták uralmát zsarnokságba és hanyatlásba. Egy kicsit mégis igazuk volt azoknak, akik ellen Ágoston a Civitas Dei-ben védte a kereszténységet. Rómát nem a barbárok ölték meg, hanem az új eszmék belső zavara és meghasonlása. A barbároknak még imponált Róma. Theodorikból a kultúra megmentője lehetett volna. Ehelyett eretnek lett, és eltűnt a kiforrni nem tudó káoszban. Csak a barbár tömegek közt maradt meg emléke. A különös, naiv és vad népek közt, akik most léptek a művelt történelem színpadára, s akiknek előőrse volt: egyike egy új faj első, sokat ígérő példányainak. Homályos mondákban élt tovább, mint "veronai Dietrich" vagy "berni Detre", s e homályos mondák majdan egy új irodalom ősforrásaiba ömlenek, s különböző rejtett vagy ismert csatornákon eljutnak egészen a magyarig...

Róma pedig átadta a helyet e barbár forrongásnak. Hosszú századokra beállt a sötétség. Keleten még élt a fülledt, tudós és egészségtelenül öncélú "bizánci kultúra". Görög költők még akadtak e korban. Sőt Nonnosznak volt egy követője, Muszaiosz, aki a céltalan mesét életté tudja varázsolni, édes, eleven, szerelmes valósággá. Műve, a Héró és Leander, a "hanyatló görög költészet utolsó rózsája". Szerelemről van szó benne, és halálról, a "tenger és szerelem hullámairól". (Grillparzer drámája innen veszi tárgyát.) Az alexandriai erotika szelleme él tovább ebben a gyönyörű kis epüllion-ban, s öröklődik a modern korokra. De Erósz mellett ott áll a diadalmas Megfeszített. Ily pogány poézis csak dekadens literátorok szórakozása már. A kor igazi költője Romanosz, a legnagyobb görög himnuszdalnok, a "ritmikus költészet Pindarosza". Igazi bizánci, kicsit teológus, kicsit retorikus, verses prédikációk szerzője. Mindezzel kibékít formája és nyelve, az új, keresztény, "ritmikus" verselés, valami újszülött egyszerűség íze a stílusban.

Nyugaton a népvándorlás viharai dúltak. A ciklon minden fényt kioltani látszott. Egyetlen lámpa égett még a homályban, ez a sugár az Egyház tornyából világlott, ahol még Róma parazsa táplálta a lángot. Az Egyház fenntartott még valamely kultúrát, fenntartotta elsősorban a nyelvet, a latint, amely a nyugati kultúra egyetlen nyelve volt, mióta a görög (a birodalom szétszakadásával) ezen a részen lassankint feledésbe merült. Az Egyház himnuszaiban élt még valami a latin költészetből is. Nagy Szent Gergely pápa, az "Isten szolgáinak szolgája", a mise liturgiájának, s a "gregoriánus" rítusnak megalapítója, maga is költő volt, s noha távol Ambrus klasszicizmusától, ambrusi himnuszokat zengett.

Az Egyház szent presztízse vitte lassankint ezt a szent poézist túl az Alpokon is, a lassan ülepedő barbárság naiv tengerei közé. Az Egyház minden új diadala egyúttal a kultúrának egy új reménye is. A közlekedés megnehezedése, a római civilizáció fokozatos elpusztulása, nem akadályozhatta meg, hogy véletlen és különös réseken is, a fény ki ne szivárogjon a sötétbe. Venantius Fortunatust az vitte Galliába, hogy szembajából való gyógyulását egy barbár szentnek tulajdonította: annak a Mártonnak, aki itt született Pannoniában, s arról nevezetes, hogy köpenyét megfelezte egy szegénnyel. Ez a Szent Márton később tours-i püspök lett, s a költő Venantius elzarándokolt emlékére Tours-ba. Nem is tért vissza soha. Így talán barbár földön született meg a Szent Kereszt Himnusza, a Vexilla regis, ez a különös költemény, mely az ambrusi verset már teljesen középkori hangulattal tölti meg. Valami misztikus érzékiség zeng benne: a Kereszt él, karjai tapsolnak, s a költő ízét érzi, és illatát szívja a száraz fának, mely Krisztus tagjait érintette. Ez az a himnusz, melyet Dante ördögei parodizálnak a pokolban.