A titokzatos gyermek, a világ megváltója, akiről Vergilius énekelt, csakugyan megszületett. Bár egy kicsit messze és különösen alacsony sorsban. Egyelőre senki sem tudott róla. A birodalmon csönd ült. A kultúra terjedt és langyosodott, mint az eloszló hő: nagyobb felület és kisebb hőfok. Jámbor keresztények megfigyelték, hogy abban az időpontban, amikor Krisztus megszületett, sehol, az ismert "földkerekség" egyetlenegy tartományában sem folyt aktív háború. Csend volt a kultúrában is, a szellem vívódásai mintha megpihentek volna. A latin irodalom nagyjai közül még csak Livius és Ovidius éltek, mindkettő visszavonultságban. Sztrabón, a földrajzíró, ez időben utazta be a birodalmat. Alexandriában Philón, egy zsidó származású filozófus, aki azonban jobban tudott görögül, mint zsidóul, megpróbálta a zsidó Szentírást a görög filozófiával egyeztetni. Keleti miszticizmussal telt szelleme Platónhoz vonta, s egy új platonizmusnak vált előfutárává, melyet titkos szálak kötnek a kereszténységhez. A keleti miszticizmus mindenfelől behatolt a római kultúrába. A túlművelt, beteges, már eltompult szellem szomjazta az újat, a csodát, a mágiát. Templomok épültek keleti isteneknek, akiket Róma éppoly szabadelvűen fogadott be panteonjába, mint a görögöket. De már eljött a földre az az isten, akivel szemben majd nem lesz ily szabadelvű.

Seneca négyéves volt, mikor Krisztus megszületett. Őróla azt mondják már, érintkezett a keresztényekkel, és Pál apostollal levelezett. Mindenesetre Nero áldozata lett, mint annyi keresztény. Micsoda rokonságban van a kereszténység a sztoicizmussal, arról eleget vitáznak a filozófok. Bizonyos, hogy Seneca sztoicizmusa a retorika fáján termett. Seneca egy híres rétor fia, s a költő és filozófus mögül nála is minduntalan kibúvik a szónok. De ez nem a Cicero-féle, tiszta és klasszikus retorika. Ez valami ideges és cikornyás szóáradat, önvigasztaló filozofikus "dialógusok" vagy verses rémdrámák végtelen tirádáiban. Önvigasztalásra szüksége is volt ennek az életnek, mely mindenható és szadisztikusan perverz császárok közvetlen környezetében folyt le, kiszámíthatatlan szeszélyektől függve. Ez a sztoicizmus nem a liviusi hősök halálmegvetésének ereje, hanem az örökös rettegés kényszerű önbátorítása. Seneca csak egyszer fakadt ki őszintén, akkor is egy halottal szemben. Egy császár halála után apoteózis helyett Apokolokünthoszisz-t írt: istenülés helyett "tökké változást". Az isteni Claudius tökké változása...

Őszintébb s igazabb a Petronius életattitűdje: akit szintén Nero parancsolt halálba. Ő a dekadens világélvezet embere. Alakja megvillan egy pillanatra Tacitusnál, mint arbiter elegantiarum: minden eleganciák doktora. Nagyszabású vivőr, s kéjes verseket ír, mint az alexandriai epigrammköltők, Philodémosz vagy Meleagrosz. Nagy műve, a Satiricon, mindent kicsúfol, és mindent élvez, a magas retorikától a szexuális perverzitásokig. Három csirkefogó kalandjait mondja el, akik fittyet hánynak a világra. Ez az első megmaradt nagy regénye a világirodalomnak. Petronius a menipposzi szatírából fejlesztette ki a regényt: a Satiricon tele van versbetétekkel. Egy helyütt egy egész kis hexameteres eposzt sző bele. Másutt sikamlós anekdotákat, melyek mégis az emberi lélek mélységeibe világítanak. (Ilyen az epheszoszi özvegy históriája, az asszonyi állhatatlanság e monumentális leálcázása, amit annyi modern költő próbált újraírni.) Roppant tarka mű, cinikus és zseniális. Vers, esszé és elbeszélés váltakoznak benne. Nyelvi gazdagsága kifogyhatatlan. Reánk csak töredékei jutottak, de így is jókora kötet. A leghosszabb töredék, a Coena Trimalchionis, egy fölkapaszkodott parvenü tivornyába züllő estélyét írja le. Ez talán az antik irodalom legnagyobb méretű szatírája.

Seneca és Petronius reprezentálják azt a kétféle szellemirányt, amely a római irodalom számára a kéjbe és vérbe fúló császárság idején, ahogy mondani szokás, "adva volt". A császári udvar műveltsége s irodalmi "beállítottsága" nem változott. Sőt az írók pozíciója még emelkedett. Seneca Nero nevelője s egy ideig szinte a birodalom teljhatalmú kormányzója volt, s Quintilianus, a szónoklattanár, a kor nagy kritikusa, állami fizetést élvezett. De micsoda feladat lehetett ez: egy ilyen korlátlan hatalmú kéjenc udvarában írogatni, aki puszta szeszélyből bármikor meg is ölethette azt, akit fölemelt, és aki hozzá még olykor maga is költő volt, mint Nero, s féltékeny! A római fegyelem, végeredményében, különös következményt hozott: azt, ami minden fegyelemnek veszélye. Kiszolgáltatta az egész kultúrvilágot, ellenállás lehetősége nélkül, akárkinek, aki véletlenül a legfelső parancs-csúcsra csöppent. Az elpuhult Róma átlaggyermekei, egy-egy földi isten jogaival a kezükben! Csakugyan rettentő lehetőségek voltak itt, s utólag nem nagyon csodálkozhatunk, hogy a barbárok övezte birodalom néhány század alatt szinte észrevétlenül szétzüllött.

Milyen irodalom tengődhetett e véres mecénások árnyékában! Néha kitört a sztoikus dac, mint Lucanusból, a retorikus eposzköltőből. Ő szinte aktuális politikai témát merészelt énekelni. Mert a Pharsalia, e nagy hősköltemény, igazában szónoki vádirat a polgárháború ellen. S éppen arról a polgárháborúról van szó, arról a pharszaloszi ütközetről, mely Caesar győzelmével a római császárság sorsát eldöntötte. A költő, aki ezt az éneket eldalolta, el lehetett készülve halálára Nero alatt. Mondják, igazi sztoikus nyugalommal vágta föl ereit...

Harmadik a sorban.

Egy másik lehetőség volt, nem törődni semmivel, mindenen csúfolódni. Ezt csinálta Martialis. Neki különben könnyű volt, nem is volt egészen római, Hispaniából származott be, s ahogy Rómában nem tudott boldogulni, vissza is ment oda. Mégis szinte cinikus módon hízelgett a császárnak, s azonkívül aztán az egész világ csak élctéma volt neki. A "római", csípő-szúró epigrammának ő a legnagyobb virtuóza. Modern elméletírók, Lessing vagy Bajza szemében, a par excellence epigrammköltő. De ma nemigen mondanók költőnek. Műfaját a vicclapok vették át.

De voltak ezek közt a szatirikus élcelődők közt komolyabbak is: halálos komolyságúak. Phaedrus, egy fölszabadított rabszolga, "Augustus szabadosa", az aiszóposzi mese hagyományát mentette versekbe: ami, úgy látszik, rabszolgák műfaja. Mondják, Tiberius egyik minisztere halálig üldözte ezt a Phaedrust! Pedig csak egész szelíden s álcázva csúfolódott. Persius, egy korán elégett ifjú, homályos célzásokban írt tömör szatírákat. Nem mindig sokkal érthetőbb számunkra a híres Iuvenalis sem, akitől a halhatatlan mondás származik, hogy "nehéz szatírát nem írni". Difficile est satiram non scribere. Ebben a korban csakugyan nehéz volt, s Iuvenalis az a bizonyos szatirikus, aki korbáccsal vág végig korán. Facit indignatio versum (A méltatlankodás versre ihlet). Milyen más ez, mint Horatius! Iuvenalis sötét, pesszimista, s a világ, melyet föltár, a Messalinák kéjelgése, az intelligencia leromlása, az egyiptomi babonák fertője, a sok csalás és panama, a gyermekek korai beszennyezése, alig hagy egy sugárt. De sugárként villan magának a költőnek egy-egy gondolata, mely örök kincs marad. "A legnagyobb tisztelet a gyermekeknek jár!" "Ép testben ép lélek" (ezt is ő mondta először). Örök gondolatok, s mégis az ő korából fakadtak, amelyet senki sem jellemzett jobban, mint ő, mikor azt írta: "mind féltjük az életünket, s az élet kedvéért elvesztjük azt, amiért élni érdemes!"

- folytajuk -