Horatius művészete bizonnyal "kultúrfölösleg" volt. Egy hosszú békekorszak áldott terméke. Ez a nagyszerű század, a hatalmas világcsászárság védelme alatt, s egy fejlett és általános civilizáció ölében, szinte minden fényűzést megengedhetett magának. A kulturált békének ez az állapota, ily tartósan, biztosan, messze világra terjedően, alig ismétlődik a történetben, egész a XIX. század végéig. Talán azért mutat e két távoli korszak irodalma annyi rokonságot. Csak béke kell és fellélegzés, s az emberi szellem szinte magától létrehozza a legnagyobb gyönyörűségeket. Mi lehetne az emberiségből, ha a XIX. század kultúrája nem hullott volna hirtelen a mai végletes sötétségbe! S mi lenne ma már, ha a római kultúra nyugodtan fejlődhetett volna tovább!

Róma szellemei teljes tudatossággal érezték ennek a nyugalmi állapotnak nagyszerűségét és ingatagságát. Nemzetük lelkének hatalmas teljesítménye volt ez: a világ megfegyelmezése. De mint minden fegyelem, csak addig tarthatott, amíg a fegyelmező lelke teljes akaraterővel állott résen. Ezért tűzték a kor politikusai oly különös nyomatékkal az írók és költők elé ezt a nagy feladatot: Róma lelki erejét megtartani és edzeni! De erre nem szelíd idillköltők s élveteg lírikusok voltak a legalkalmasabbak. A kor nagy történetírójára várt, hogy kemény ideált rajzoljon a római lélek elé, s a múltba vetítve, az ősök világába, kötelező erőt és presztízst adjon neki.

Az, amit "római jellemnek" nevezünk, s ami egy kicsit még nekünk is ideálunk, ennek a nagy történetírónak művében jelenik meg először, Liviusnak. Majdnem azt mondhatnám, regényírói kreáció. Livius alapjában regényíró, akár Hérodotosz. De regénye nem felelőtlen mese, hanem irányregény. Ab urbe condita, "A város alapításától kezdve": ez a címe Livius könyvének. Az író oly régiségben kezdi a történetet, ahol alakjainak karakterét szabadon költheti, legfellebb a hagyomány ideálizáló irányzatától korlátozva. Kemény, sztoikus hősök ezek, s nagy, méltóságos, szónokló politikusok. Nem olyanok, amilyen Cicero volt. Inkább amilyennek talán látszani szeretett volna. De a stíl s az elbeszélés lendülete ezeket élővé varázsolja. Nem egyéni élet ez, hanem egy nagy emberi eszmény élete, mely átdobog a századokon. "Hosszú sor fog utánam következni" - mondja Mucius Scaevola halálmegvető cselekedete után: longus post me sequitur ordo idem petentium decus (az ugyanezt a dicsőséget követelők hosszú sora követ majd engem). Valóban hosszú sor jön, hatalmas alakok, melyeket nem lehet többé kitörölni az emberiség álmainak könyvéből. Római jellemek! Fájdalmat, halált egykedvűen tűrő, lelküket egyetlen, eszmei célra szögező igazi férfiak és férfilelkű nők! Amint pedig az író modernebb korhoz közeledik, a nagy emberek helyett a nagy események nyomulnak előtérbe. Hannibal átkel az Alpeseken! Az utolsó kötetek nem maradtak ránk: de már érezzük a végső kihangzást. Sejtjük a komoly ítéletet, mely a jelenkor kicsi embereit sújtja a nagy feladatok árnyékában. Livius szónoki és erkölcsi szellem, ítélő és nemesen korlátolt, mint Macaulay. Stílusa nem a Sallustius kihegyezett, szellemes stílusa, mely állítólag a klasszikus francia próza egyik fő mintája lett. Livius inkább angolos puritánságú, távol minden művészi szenvelgéstől. Inkább meggyőződése, lelkessége mozdítja meg a képzeletet. Érezni, hogy amit ír, nem mese, nem felelőtlen álmodozás. Históriájában van valami "örök valóság"; noha római királyok talán nem is léteztek, s a vad Hannibal aligha mondott klasszikus beszédeket a retorika szabályai szerint.

Az "örök valóság" azonban nagyon kevéssé hasonlított a jelenkor hús-vér valóságához, mely nemigen mutatott "római jellemeket". Én például a nemes római ifjú ez időbeli típusát Tibullusban, a költőben látom, aki igazán csöppet sem emlékeztet liviusi hősre. Pedig katona volt, s hadjáratban is részt vett, mint "római lovag". De utálta a katonaságot. A világbirodalom tele volt ilyen művelt, puhasághoz szokott fiatal tisztekkel, akik messze barbár tartományokba kiküldve, a zord tábortűznél verseket komponáltak a béke gyönyöreiről vagy valami Deliáról, vagy Nemesisről, ahogy Tibullus a hölgyeit nevezte. (Ilyen lehetett az az ismeretlen is, aki idegen földi kvártélyán valamely barbár tivornya hangjaitól nem tudva aludni, versébe szedett néhány ellesett borközi germán szót, melyek ma a német nyelv legrégibb emlékei közé tartoznak.) Ezek a költők többnyire szerelmes elégiákat írtak, mint Tibullus és Propertius is, akik ennek a műfajnak nagyjai a latinban. Elégia itt természetesen csak disztichonokban írt költeményt jelent, s nem valami modern értelemben vett elégiát. Tibullus és Propertius nem is hagytak ránk mást, csak disztichonokat. Tibullus lágy, édes, egy kissé dekadens és siránkozó; Propertius érzéki, forró, s tele mitológiai szárnyalással, akár Kallimakhosz. Ő teljesen az alexandriaiak hatása alatt írt, míg Tibullus inkább a régi görög elégikusokhoz tért vissza.

Egyben hasonlítanak: ők már meg sem kísérlik a nemzeti ügynek szolgálatára lenni verseikkel. Tibullus elátkozza a háborút. Propertius pedig őszintén megvallja, hogy a szép Cynthia több neki, mint Augustus, minden diadalaival. Ez az individuálizmus megvan Ovidiusban is, a harmadik híres latin elégikusban, aki iskoláinknak még ma is oly kedves auktora. Ovidius rengeteget írt, s igazán csak a vers öröméért. Vele megjelent a latin irodalomban is a könnyű rutin. Maga énekli, hogy már gyermekkorában "akármit próbált mondani, versben jött ki". Versei közt mindenféle akad: szerelmi elégiák egy (képzelt) Corinnához, tanköltemény a kozmetikai szerekről és a "szerelem mesterségéről", némi könnyed pornográfiával; s aztán különböző alexandriai műfajok, mitológiai hősök és hősnők képzelt levelei (az úgynevezett heroidák) és más mitológiai füzérek, például az Átváltozások könyve, mely vékony szálon a legkülönbözőbb mitologikus meséket fűzi egybe, kallimakhoszi mintára, de könnyebb stílben, úgyhogy a modern korok latinra fogott gyermekeinek kedves mitológiai olvasókönyve lett. Ebben olvasható az aranykor és a vízözön, a Pyramus és Thisbe, a Daedalus és Icarus, a Philaemon és Baucis, a Phaeton, a Hylas és a nimfák históriája. Ovid nagy mesélő, s fantáziája s versbősége néha csakugyan magával ragad. Van egy félig-meddig latin tárgyú könyve is, a Naptár, ahol a római ünnepek adják az ürügyet a mesélgetésre. De a latin vallás is egy volt ekkor már a göröggel. Venus ugyanaz, mint Aphrodité.

A mi modern költőink közt egy időben kedvelt téma lett Ovidius számkivetése. Tomi a Fekete-tengernél, távol a világvárostól, magyar szimbólumnak tűnt föl: Róma az Ady Párizsát jelképezte. A valóságban az Ovidius tragédiája elég kicsinyes botrányhistória lehetett. Magasabb politikai vagy irodalmi oka nem volt ennek, s a költő siránkozása is nélkülözött minden méltóságot. A híres római, a liviusi hősök nemzetének fia, nem bírta ki többé a nagyváros kényelmének és szórakozásának hiányát. Kesergő elégiái, önigazolásai, panaszlevelei, vádiratai lassankint éppoly mechanikussá válnak, mint akárha, a barbár halásznép közt és unaloműzésből, a Halászatról ír tankölteményt...

-  folytatjuk -