Athén meg akart szabadulni a romboló erőtől, s megitatta Szókratésszel a méregpoharat. Kicsit későn és ügyetlenül. A mártíromság legendába fogta a híres szofista alakját. A fiatalemberek, akiket az ellene emelt vád szerint "megrontott", leírták beszélgetéseit, emlékezetből, s persze közben szívesen adták szájába a saját legkedvesebb gondolataikat. Szókratész maga nem írt semmit. Csak ezeken az emlékezéseken át ismerjük arcát, mely, úgy látszik, évről évre szépült. Az ifjak egyike, Xenophón a világirodalom első memoárírója lett. Thuküdidészt folytatta a saját élményei alapján, hadiemlékeit foglalta írásba, de hagyott egy ilyen emlékiratot Szókratészről is. Az ő Szókratészében még sok van a Hanswurst-ból, az útszéli szofistából, aki furcsa kérdésekkel hozza zavarba a járókelőket, így eszméltetve őket az emberi lét problémáira. A másik ifjú: Platón.
Platónnál ez a Hanswurst, a csúf, pisze Szókratész csak olyan, mint azok a szilént vagy szatírt ábrázoló dobozok, amikben a fogadalmi szobrocskákat szokták árulni. "Ha fölnyitod, egy istent találsz benne." Platón fiatalabb volt Xenophónnál. Szókratész halálakor csak húszegynéhány éves. Bizonyos, hogy hosszú életének folyamán észrevétlenül a saját istenének szobrát csempészte bele a szókratészi sziléndobozba. Szókratész nála már nem útszéli szofista, hanem előkelő filozófus, aki a Szümposzion-ban, a kor legkiválóbb embereivel ül egy asztalnál. Sőt jelen van maga Arisztophanész is. Mintha sohasem ültette volna Szókratészt a felhőkosárba.
De hát a Lakoma Szókratésze nagyon messze már a felhők Szókratészétől! Az isten, aki a sziléndobozból kilépett, már nem a paradoxonok romboló szelleme. A filozófia megmutathatta az egész világ semmiségét, minden létezés állhatatlanságát, tüneményszerű múlékonyságát, tarthatatlan belső ellentmondásait. Az ifjaknak, akik e filozófia légkörében nőttek, a nagy szofisták ajkain csüggve, ez a rombolás már nem volt szenzáció. Nyugodtan álltak a szétfoszlott hitek és tekintélyek romjain. Fölényes szkepszissel tekintettek minden vallásra. Csak egyre nem: magára a gondolatra, amely ezt a nagy rombolást meg tudta csinálni.
Igen, a valóság tele ellentmondásokkal. Itt mindent be lehet bizonyítani, s mindennek az ellenkezőjét is. A gondolat azonban, a maga országában és egében, tiszta és ellentmondás nélküli. A gondolat valóságosabb a valóságnál. A valóság tűnő, de a gondolat maradandó. Szókratészt, az embert, meg lehetett ölni. Szókratész, a gondolat, örökké él. A méregpohár éppoly kevéssé pusztította el, mint a vígjáték.
Platón már túl van a szofisták hitetlenségén és paradoxonain. Elfordulva a kétes és változékony földi dolgoktól, az örök eszmék összefüggéseit vizsgálja, a tiszta gondolat törvényeit; ő az első filozófus a szó későbbi értelmében. De Szókratész él még nála, és a szofisztika is él mint módszer és műfaj. A Szókratész módszere, aki a "gondolatok bábája" volt. Az örök és folyton új zavarba ejtő kérdezés, amely a valóságból úgy hámozza ki az igazságot, mint a gyümölcs rothatag húsából a kemény magot a kés vágásai hol jobbról, hol balról. Ez a módszer már meghatározza a műfajt is. A dialektika a dialógust. A párbeszédes formát, amely Platón nagy irodalmi leleménye és hagyománya.
A dráma és a filozófia ölelkezéséből született itt egy új műfaj. Félig a gondolaté. A filozófiáé. De nagyobb felében a költészeté. Már csak azáltal is, hogy a gondolat nem személytelenül jelenik meg benne, hanem elevenen és harcolva, feleselve, egy-egy emberi alak ajkain át. Igaz, a voltaképpeni küzdőfél nem az ember, hanem a gondolat. De téved, aki azt hiszi, hogy csak emberek viszonyainak vannak eseményei, összeütközései és peripetiái (sorsfordulat, kifejlés) : nem kevésbé izgalmas a gondolatok élete is. Amik soha olyan elevenek, gazdagon és frissen burjánzók nem voltak, mint ebben a korban. Már nem az ősfilozófia zavaros, lávás, félig még érzelmi stádiumban levő gondolatai. Kihűlt, tiszta, valódi gondolatok. Már prózába s nem versbe kívánkoztak. De Platón kezében ebből a prózából is "széppróza" lett. Irodalom gondolatokból építve: úgy, mint a költői irodalom érzésekből vagy képekből épül. Ez az, amit ma esszének nevezünk. Az egész modern esszéirodalom platóni eredetű.
Esszé? Platónnál még inkább novella, sőt a nagyobb alkotásokban, mint az Állam, dialektikai regénynek mondhatnám. Aki a platóni dialógusokat olvasta, sohsem felejti el az első lapjaikat, melyek a gondolatok emberi miliőjét rajzolják meg. A helyet, az időt, az ünnepi estéket és illatos éjszakákat, a társaságok csodálatos összeverődését, a viták szuggesztív hangmegütéseit. S maguknak a vitázó feleknek változatos, képzeletingerlő alakjait. A furcsán-bölcs Szókratészt, akit rajongó serdülők vesznek körül. Az orvost. A sportsmaneket és szofistákat. A bűbájos asszonyt. A politikus dandyt. A tragédiaköltőt és vígjátékírót. Ezek főleg a Lakoma szereplői; s ez a különös írás, mely kétségkívül egyik főműve a világirodalomnak, egy pillanatra sem hagyja szereplőit elfelejteni. Minden szó, ami itt esik, vonatkozásban áll avval, aki mondja: Arisztophanész például egy fantasztikus és sikamlós mesével világítja meg gondolatát, amiből akár vígjátékot is írhatna. A színt, a miliőt is mindig újra emlékezetbe hozza egy-egy különös jelenet: a mámoros Alkibiadész megjelenik a fuvoláslánnyal; daloló csoportok vonulnak át; a szép ifjak eltűnnek, a fáradt szemek lecsukódnak, s a magas, érzékfölötti szerelem filozófiája úgy végződik, mint valami érzéki novella, ellobbanó lámpák és tépett koszorúk hangulatában.
- folytatjuk -