Hiszen a vígjáték is zengett már az athéni színpadon: de az nem hasonlított Euripidész drámáihoz, sőt! Különös dolog, hogy míg a tragédia a reálizmushoz közeledett, a vígjáték a fantasztikumba szállt. A tragikus költőt már az egyéni konfliktusok érdeklik. A vígjátékíró viszont csak a közösséget nézi, a vallási alapon álló kritikus szemével. Az úgynevezett ó-attikai vígjátékot teljességgel ilyen vallási és szociális költeménynek ismerjük. Pedig Arisztophanésznél régibb nem maradt ránk. S Arisztophanész már túl van Euripidészen is. Nem is úgy kell érteni, mintha Arisztophanészből hiányoznék az egyéni és reális élet rajza. Ellenkezőleg: az athéni kisember életét, az utca és otthon mindennapi hangulatait sehonnan úgy meg nem ismerhetjük, mint őbelőle. Valóságos naturálista jeleneteket fest. De ezek a darabnak mintegy alacsonyabb síkján mozognak, csak földszintjén a nagy épületnek. Az orom a felhőkig nyúl, akár az Aiszkhülosz drámatemplomai.
Arisztophanész hőse sohasem az egyén. Nem a kigúnyolt politikus vagy a nyomorult polgár, akinek sorsát a költő példa gyanánt fölmutatja. Az igazi témát is ezek fölött kell keresni, valahol az eszmék, erők és erkölcsök világában, melyek e hitvány kis sorsokat vezetik. A költő gúnyjának és kritikájának voltaképp ezek a tárgyai. A hős maga a megromlott szellemű közösség, s az igazi dráma ezen a magasabb, szociális síkon játszik le. De Arisztophanész költészetének még egy harmadik emelete is van. Egy vallási és lírai emelet, melyből olykor komoly karének, tiszta dallam zeng ki. Ezeknek az alpári csúfolódásokkal teli, fékevesztett kacagással tomboló komédiáknak végső hatásuk az, ha letesszük a könyvet, mintha nagy, filozofikus drámai költeményeket olvastunk volna, melyek legmélyebb erkölcsi világnézetünket bolygatták meg. Akár az Aiszkhülosz tragédiái.
Arisztophanész nem Euripidész folytatója. Sőt keserű reakció a demokratikus drámaíró ellen, akit személyileg is kritizál és támad. Nem egy további lépés az Alexandria felé vivő úton. Inkább visszalépés az Aiszkhülosz arisztokrátizmusának magaslatára. Onnan nézve ez az egész új demokratikus és szofisztikus világ veszélyesnek tűnt föl és kacagni valónak. Hová vihetett ez a csillogó anarchia, ez a világnézeti és erkölcsi züllés? Az állam nagyhangú demagógok martaléka. Alacsony üzletek és érvényesülések sodorják kockázatos harcokba, nem barbárok, hanem görögök ellen. Az istenekben senki sem hisz többé, s az utcán nyíltan jár az asszonyi és elasszonyosodott erkölcstelenség.
Nem a barbárság ellen kellett már küzdeni; hanem ez ellen a kultúra ellen.
Arisztophanész, a "gráciáknak ez a neveletlen kedvence", ahogy Goethe hívja, az "ókori Heine", alapjában konzervatív s arisztokrata szellem. Aggódó pacifista s régi erkölcsök nosztalgikusa. Gyűlölője a demokratizmusnak és jelszó-hazafiságnak: reálisztikus világlátású s mégis a tömeg fölé emelkedő művész. Ez a lelki attitűd érthetővé teszi, mi vezethette hozzá Arany Jánost. Hisz ő is megérte egy nagy korszak után egy lekicsinylő, világnézettelen és demokratikus kultúra éveit. Két költő és két kor véletlen rokonságának köszönhetjük az egyetlen fordítást, melyből egy görög klasszikus auktort magyarul is élvezhetünk. De a rokonság mögött nagy ellentétek bújnak, s aki Arisztophanészt csak Aranyból ismeri, könnyen láthatja hamis színben képét.
Arany modernizálta (shakespearizálta) Arisztophanész versformáját, hogy "mozgékonyabbá tegye". Mégis: Arany vaskos, nehézkes, falusi. Arisztophanész pedig könnyű, gonosz, lebegő, urbánus. Ez az erkölcsbíró mindenhez hasonlít, csak erkölcsbíróhoz nem. Még inkább csibészhez. Arisztophanész nagyvárosi, profán csúfolódó. Aiszkhülosz napjai messze már. Ami elmúlt, nem lehet visszahozni. A régi, szent magasság s komolyság avultnak, naivnak, sőt komikusnak hatna a szofisták paradoxonjai közt. Ezek a paradoxonok fölénybe jutottak minden hittel szemben. Az egyetlen, ami még velük is fölényes lehet: a kacagás.
A kacagás, a még nagyobb paradoxon, egész a fantasztikumig, az abszurdumig. Arisztophanésznek majd minden darabja egy-egy ilyen fölfokozott paradoxon, fantasztikus hipotézis, mely feje tetejére állítja a világot. Politikai kalandorok kolonizálják a madarak birodalmát, s várost építenek a levegőben. A filozófus kosárban lebeg ég és föld között. A nők átveszik az uralmat az államban. Tisztelgő küldöttség megy az alvilágba, a halott Euripidészhez. Az asszonyok szerelmi sztrájkot rendeznek, hogy a férfiakat a háború abbanhagyására kényszerítsék. Egy sajttolvaj kutya fölött szabályos törvénykezés folyik, tanúkkal, bírákkal s minden kellő ceremóniával. A vak Plutosz, a gazdagság istene visszanyeri szeme világát, és érdem szerint osztja a kincseket. A polgár, az egyén, a maga személyére nézve különbékét köt az ellenséggel. E "vad" ötletekhez különös kórusok szolgáltatják a zenekommentárt: madarak, békák, darazsak, sőt felhők. (A filozófusokat felhőkórus veszi körül.)
Ebben a világban minden egy kicsit elveszíti súlyát. Minden lehetségessé válik, és minden megfordítható. Arisztophanész igazi rokonai a modern időkben nem azok voltak, akik külsőségekben utánozták modorát, műfaját. Nem Platen gróf. Nem Madách a "svábbogarak karával" németellenes "arisztophanészi" játékában. Hanem azok, akiknek fantáziája minduntalan megfordítja, és a lehetőségekhez méri a valóságot, hogy mintegy matematikai kísérlettel mutassa meg az emberi értékek relatív voltát. Mindjárt a legnagyobb nevet írom le: a Swiftek. De Arisztophanész nem keserű és puritán szatirikus, mint Swift. Ő tud gyönyörködni, sőt tobzódni a gazdagon bolond és veszélyes életben, amit kicsúfol. Nagyokat kacag a meztelenségen, melyet leálcáz. Kíméletlen, csintalan, trágár, mint Rabelais. De ez mégsem a Rabelais nevetése. Könnyedebb, csöppet sem zsíros, nem vaskos. Még a drasztikumában is van valami finom. Franciás: ha az athéniek az "ókor franciái". A Heinék franciásak. A mai olvasó megtalálhatja ebben az ókori konzervatívban azt a tekintélyromboló féktelenséget, szellemes szemtelenséget, amit Heinéből, sőt Shaw-ból jól ismer. Képes szójátékkal elintézni a legkomolyabb dolgokat, mint Heine, s önmagát és irodalmi vetélytársait kiviccelni a színpadról, mint Shaw.
Ez mind ezer mérföld Arany Jánostól, még ha meg is írta A nagyidai cigányok-at. Milyen más az: vaskos gúny és földhöz tapadt fantasztikum. Arisztophanész szelleme könnyű, mint a gondolat: nemhiába hajtott ki gondolati és szofisztikus talajból. Az élc lényegében gondolati valami. Minden nagy élcelő egy kicsit szofista: azaz a gondolat játékosa. Nem véletlen, hogy a szofisztikus szellem virágkorában egy Arisztophanész született. A nyíl itt ugyanabból az anyagból való, mint a céltábla. S nem véletlen, hogy Arisztophanész leghíresebb és legmaróbb vígjátékának kigúnyolt hőse éppen az emberi gondolkodásnak az a különös ébresztője és sugalmazója, aki Szókratész volt. Nietzsche a "filozófia Hanswurst-jának (paprikajancsi)" nevezi Szókratészt. De mi ebben a Hanswurst-ban magát a filozófiát szoktuk látni, a Bölcselő ősképét, minden mai gondolat igazi ükapját. Vajon Arisztophanész csakugyan nem látott benne egyebet, mint a tipikus szofistát, az erkölcstelen eszmezsonglőrt?
Mindenesetre: nem egyet a sok közül. Szókratész nem lehetett találomra kiválasztott alak. Ő itt is már: maga a filozófia. A Gondolat, melynek borzalmas erejét ebben a korban kezdte érezni az ember, részegen, de már ijedten is. A gondolat, a romboló erő, melyet Arisztophanész is jól ismert - önmagából.
- folytatjuk -