E kor Athénje volt csakugyan az a hely, ahonnan az Ember először áttekinthette sorsát és helyzetét. A perzsa háborúk idejében vagyunk, s Periklész évei közelednek. Nem véletlen, hogy a köztudatban ehhez a korhoz és helyhez fűződik a költészet első nagy virágszezonja. Ha a világirodalom az "emberiség tudatra ébredése": Periklész kora bizonnyal nagyon lucidus pillanata volt ennek az ébredésnek. A virágkor "klasszikus tökéletessége" nem jelent pusztán formai hibátlanságot. Ez csak külső kifejezése a belső világosságnak. Az ember csak akkor beszél tökéletes mondatokban, ha tökéletesen eszméleténél van. Az ébredő először a képekre eszmél maga körül, aztán a saját érzéseire és fájdalmaira. Ilyen volt legalább a világirodalom ébredése. Az eposz álmodás. A líra félálom. De a teljes tudathoz a gondolatok hajnalán is túl kell esni.

Ez a hajnal is javában pitymallott már Pindarosz és Aiszkhülosz idején. Modern "antiintellektuális" divat, kitessékelni a gondolatot a költészetből. De eredetileg a költészet az egész lélek kifejezése volt, s a gondolat ébredése egy fázisa a költészet fiatalkorának. Az ősfilozófus versekben zengte naiv találgatásait a világ mibenlétéről s az anyag természetéről. Az első társadalmi ideák disztichonokban hangzottak el, gnómákban és elégiákban. Vagy állatmesék köntösébe burkolóztak: ami az egész prózai szépirodalom őse talán. Az "ezópusi mesék" ekkortájt már népkönyvben keringtek; s Aiszóposz élete is, ki a ránk jutott világirodalomnak legrégibb prózaírója, ha igaz. Zsidó rabszolga volt-e Aiszóposz, aki talpraesett anekdotákban mondta ki a merész igazságot? vagy csak legenda és népköltészet? ki tudhatja?

Theognisz, az elégiaköltő, mindenesetre előkelő úr volt; de arisztokrátikus állambölcselete nem kevésbé merész gondolatébredés. Édestestvére ebben a filozófus Hérakleitosznak (s mindketten testvérei egy másik filozófköltőnek, Nietzschének). Ugyanez az arisztokrátizmus van meg Aiszkhüloszban is; s ez már nem a patriarchális, homéroszi. Nem az erőnek naiv tisztelete. Kritika van benne, állásfoglalás a tömeggel, sőt az egész élettel szemben. Nem is marad meg a társadalmi téren. Világnézet lesz, bizalmatlan és pesszimisztikus. A gondolat mindent kikezd, s mindenen felülemelkedik. A "sötét" Hérakleitosz mást sem lát a létben, mint változást és állhatatlanságot, lobogó tüzet és elfutó patakot. Püthagorasz hívei titkos szektába gőgösödnek, s a számok biztos, érzékfölötti világába. Xenophanész azonban, a filozófia e vándorlantosa, városról városra jár, s versekben hirdeti az emberi hitek hitványságát. Mint valami ellen-Homérosz. Mily naiv képzelményeknek tűnnek föl már a Homérosz emberistenei! "Ha a lovak istent rajzolnának, lónak rajzolnák"...

Az irodalmi "tökéletesség korát" nem lehetne megérteni az emberi gondolatnak e hirtelen fölszabadulása és megvilágosodása nélkül. Önkénytelen képeken és érzéseken túl a költőnek most tudatos problémái támadnak: mint már Aiszkhülosznak. A homéroszi ember naivul benne élt a saját sorsában: a drámai hős mintegy kívülről látja meg azt. Az istenek nem emberiek többé. Az ember egyedül maradt egy idegen világban. Először megdöbben. Aztán kezdi körüljárni önmagát, mint egy szigetet.

Aiszkhülosz: a sorsára rádöbbent ember lírája; Szophoklész már nem annyira líra. Ő már kívülről néz, és körüljár, s döbbenés helyett csodálkozik. "Sok minden csodálatos dolog van, de az ember a legcsodálatosabb..." Szophoklész körüljárja az embert és sorsát: az "emberi határokat". Van valami szobrászi benne: szeret kereken látni és kikerekíteni. Drámái nem hagynak egymásra kérdéseket. A trilógia minden darabja nála önálló. De befelé, a maga körében, annál gazdagabb. A döbbenés elvakít, a csodálkozás élessé teszi a szemet. Szophoklész az a művész, aki teljesen ráfeledkezik tárgyára. A tiszta világszem.

A kívülről nézésnek és körüljárásnak kétségtelenül megvannak a maga veszélyei. A tudatosság, a hidegség, a rutin veszélyei... A tökéletesség csak egy ritka pillanat lehet: éppen az a pillanat, mikor az ember kilép önmagából, és elcsodálkozik. Amíg ez az elcsodálkozás: szent megszabadulás. Az "akarattól", ahogy Schopenhauer mondaná. Amíg ez a lírátlanság maga nagy lírai élmény. Ez a pillanat a Szophoklész pillanata.

- folytatjuk -