És mégis valami hiba van a "homéroszi derű" körül. Az Iliász végső benyomása csöppet sem kedélyes. Temetéssel végződik, és keserű ízt hagy: az indulatok s a nyomukban leselkedő végzetek ízét. Nagy emberi sorsokat sűrít pár heti időbe, akár egy Dosztojevszkij-regény. Egy tízéves háború most fordul meg, emberi gyengéken. A hősök lelke "körös-körül fekete" - így mondja a költő, különös jelzőinek egyikével. Az öregek a várfalakon ülnek, és sírnak, mint a tücskök, egész nap. Mint a tücskök sírnak az erdőben, "liliomszerű" hangjukon. A "görög derű" babonáját nem igazolja jobban az Odüsszeia sem. De ez mégis egészen másfajta költemény. Tarkább, könnyebb, meseszerűbb. Hisz az Iliász költője is odaülteti a síró öregek mellé a liliomhangú tücsköket. De az Odüsszeiá-t szinte elejétől végig ez a liliomhang zengi át: a tündérmese liliomhangja.
Az Odüsszeiá-t újabbnak mondják a tudósok, és sokkal inkább ión jellegűnek. Iónia tengerparti vidék, s az iónok hajósnép, a tenger veszélyei és pompái közt élő. Az Odüsszeia a hazatérés eposza: a tengeren át, tízévi harc után! Odüsszeusz még tíz évet hányódik az úton. Húszesztendős távollét után érkezik meg, s otthon csak haldokló kutyája ismeri föl, a felesége már nem. Elemekkel küzdeni nem oly nyomasztó, mint egymással és saját magunkkal. Sőt valami fölszabadító van benne: ez az igazi harc, a robinsoni életharc, az egészségé és a természeté. Az ember leleményes, és segít magán. Tengerrel küzdeni, szigetek vadjaival s mesebeli szörnyekkel, akik a vad erőket jelképezik: igazi görög kaland, hajósi és civilizátori. De egyúttal emberi misszió is, a kor legszükségesebb feladata. A világ sötét még, és barbár mindenütt, ahova Hellasz fénye nem ér. Odüsszeusz tutajokat épít, Szküllákat kerül ki, s túljár az emberevő óriások eszén. S mert az Odüsszeia költője, mint az Iliász-é, népmesék módján állandó jelzőket aggat hőseire: Odüsszeusz "leleményes". Ő viszi a hajózás ismeretét a néphez, mely "az evezőt szórólapátnak nézi". S veszélyek és csodák; van mit elmesélni a kedves Nauszikaának.
De otthon Pénelopé vár, örök szövése mellett, s anyagias kérők ostromában. Az ország züllik, és a vagyon pusztul. Nem elég a tenger szörnyeivel megbirkózni, le kell verni a hazai zavart is: az "anarchia szellemét", ahogy ma mondanák. De ez is olyan valami, mint az elemekkel való harc. Itt nincs szó indulatról, mint az Iliász-ban. Itt észről van szó, mely hidegen és "leleményesen" számítja ki, hogyan lehetne a Küklopszot vagy a Szküllát, a vihart vagy a kérők hadát ártalmatlanná tenni. Polgárosít, legyőzi a vadságot, jogállapotot teremt. Ez mind az ész dolga. Akihez Odüsszeuszt érzelmek is fűzik: a hűséges hitves és a derék fiú mellette állnak ebben a harcban. Csak az a baj, hogy ő maga nem áll mindig önmaga mellett. És ezért van, hogy ez a bájos, csodás és intim képekből összeszőtt történet, mely félig népmese, félig kalandregény, minden happy end-jével sem tiszta "görög derű". A happy end nem tökéletes. Odüsszeusz hiába jött haza. Tudjuk, hogy megint el fog menni, folytatja kalandjait, és elpusztul.
A kaland élet és egészség. De életveszély is, a halál leskel körülötte. S ahogy a halott Akhilleusz szelleme mondja Odüsszeusznak: jobb rabsorban élni, robotban és utolsóként a földön, mint az alvilág minden halottja fölött uralkodni. E tarka és furcsa mesének hőse is folyton az alvilág és halál partjain jár. De legveszedelmesebb ellenségei mégsem a tajtékozó örvények és groteszk, félszemű szörnyetegek, akik halállal fenyegetik. Nem is a szirének vagy Kirké, a félelmes Asszony, aki disznókká változtatja az embereket. Az igazi ellenség benne magában van. Ő maga, lelke legmélyében titkos szövetségese a természet vad, rejtett és bomlasztó erőinek, amelyek ellen harcol. Igaz, ellenáll Kirké durva varázsának. S mikor a szirénsziget mellett fut hajója: odakötteti magát az árbochoz. De a fülét nem tömi viasszal, mint a többi hajós. Ő hallani akarja a sziréndalt... És örökre hallja. A szent Pénelopé és az édes otthon nem fogják őt soká visszatartani.
Már el van ítélve. Ez a különös, lappangó mellékgondolat a vágy fájdalmas lírájával zengi át az ész és lelemény eposzát. Az Odüsszeia nemcsak a családi és kalandregény őse, mint az Iliász a hőskölteményé és lovagregényé. Mélyebb és modernebb modernsége van. Fantasztikus és lírai íze valami feminin jelleget ad neki. A férfiharcokat itt csak hírből halljuk; az istenvilág is távolabb kerül, és szellemeiben hat. Annál fontosabb az asszonyi világ, a háztartások élete, családi viszonyok. Már Bentley mondta, a nagy filológus, hogy "az Iliász-t inkább férfiaknak írták, az Odüsszeiá-t inkább asszonyoknak". És egy modern angol író, Butler, érvek tömegével próbálja bizonygatni, hogy az Odüsszeiá-t tényleg asszony írta!
Az Iliász nagyvonalúsága és egysége hiányzik itt. Az Odüsszeia szétesik. Fele robinzonád. Másik fele családi história. A költő a részleteket szórja, kifogyhatatlanul, csillogó vagy intim bőséggel. A kompozíció külsőségeiben: megy az Iliász után. Ő is a közepén kezdi, in medias res; s nála aztán a hős maga meséli el az előzményeket. Első példája az Ich-Roman-nak.
Hiányzik a magas költői dikció is. A nagy hasonlatok száma lecsökken. Nincs szükség a reálisztikus frízre a hősszobrok körül. A főcsoport maga is eléggé reálisztikus. Nincs szükség a köznapibb aláfestésre. Az Iliász csökönyös szamárhoz hasonlítja a hátrálni nem akaró vitézt. Az ily hasonlat levegőt és távlatot jelent: béke és humor képeit idézi a vad harcok képei mellé. Az Odüsszeia nem szorult erre; lévén úgyis csupa humor és intim reálitás. Az Iliász csökönyös szamara: hasonlat. Az Odüsszeia bolhás kutyája nem hasonlat. Szereplő személy az, akár a falánk koldus vagy az "isteni" kondás. Vagy a ruhamosó lányok, vagy maga a leleményes Odüsszeusz.
- folytatjuk -