De a pindaroszi óda valójában csöppet sem lázadó, hanem nagyon is kötött. A látszólag szabadon csapongó sorok voltaképp szoros mértéket követnek, s az "antistrófa" pontosan felel a strófának, szótagról szótagra. Ez a kötöttség a zenével függ össze s a tánccal. Csak ezzel igazán érthető és jelentős. A görög vallás, mint a katolicizmus, szeretett minden művészetet a kultusz szolgálatába állítani. A homéroszi "rapszód" az oltár előtt találkozott az Iliász-ban szintén szóba eső κνβιστητήρ-rel, akinek a neve bukfencezőt jelent. Így indul az első Gesamtkunst (egyetemes művészet).

A táncban, úgy, mint a versben, karok és fél karok felelnek egymásnak, szerepet vállalnak, mozgást, azaz cselekvényt képviselnek. Szólók és vezérszólamok emelkednek ki közülük, s innen már csak egy lépés, hogy ezek is szerepet öltsenek, s a mitológiai történetet, melyről az ének szól, félig-meddig játsszák és példázzák is, a hősök szavait átvegyék, egyszóval a dráma megszülessen. A görög dráma sohasem tagadta meg egészen ezt a vallási és táncos eredetet. Mindig kötve maradt a karhoz és a karénekhez.

De egyre fontosabb lett a szólószerep. Formális párbeszédeket folytatott a karral. Ez már színészet volt, egyetlen színésszel, akit a kar kérdezett, biztatott, megítélt vagy sajnált. Már rég kinőtt az ősi bukfencből vagy totemisztikus kecskeénekből, amit a τραγωδία szó eredetileg jelentett. (Amikor a papok szatíroknak öltöztek, azaz kecskeembereknek, hogy a természeti istenség vad kíséretét jelképezzék.) A színész magát az istenséget képviselte, vagy valamely Héraklész-szerű félistent vagy homéroszi hőst, lévén Homérosz szent könyv. Néha az aktuális eseménynek egy-egy szereplőjét, mely az imát vagy hálaéneket kiváltotta. Például Xerxészt, Aiszkhülosz darabjában, a Perzsák-ban, mely a perzsa harcok alkalmából készült. A kar pedig a hős környezetét, a város véneit, szüzeit, nimfákat, szolgálókat, bakkhánsokat. Az ének már "cselekvés" volt, δράμα. Ilyen három fért meg egy ünnepen. Utánuk föloldódtak a kedélyek, s visszaestek a régi kecskebolondságba: amit szatírdrámának neveztek.

Egyébként azt mondják, Aiszkhülosz volt az első, aki két színészt, sőt később hármat alkalmazott egyszerre: hogy a színészek ne csak a karral felelgessenek, hanem egymással is. Bizonyos, hogy a dráma kibontakozása "a líra szelleméből" Athénben történt, Aiszkhülosz hazájában. Az athéni Dionüszosz-ünnepek egész Görögország színpadi szenzációi voltak. A párbeszédes részeket Athén nyelvén is írták, azaz attikai nyelvjárásban s józan, jambusi versekben. A karénekeknél viszont ragaszkodtak a régi dór nyelvhez s pindari formához, ami azoknak különös, szent magasságot adott. De a párbeszéd, a köznapi nyelvű rész, egyre több lett. Euripidésznél már erős túlsúlyban van. Aiszkhülosz azonban még csupa líra. Az Oltalomkeresőkben a kar a hős. Az egész darabot az erőszak elől menekvő lányok sírása tölti meg. Vallásos tartalom: az erkölcsi elv fölmagasztalása a barbár erőszakkal szemközt. A Perzsák diadalének a barbárság bukásán. Különös, negatív diadalének: mert a színtér Perzsia, s a téma nem a görögök triumfusa, hanem a perzsák gyásza. Aiszkhülosz pártatlan, mint Homérosz. Ez a görög diadalének az ellenség iránt is részvétet és rokonszenvet kelt. Mert a vallás magas erkölcse zeng benne, a görög vallásé, mely már emberi, mint a kereszténység. Nem véletlen, hogy a világirodalom mindig ilyen valláshoz volt kötve.

Az emberi vallás igazi nagy himnusza a Leláncolt Prométheusz. Himnusz, vagyis megint líra! Ez az első "drámai költemény", a Faust-félék őstípusa. A nagy emberi harc, kultúra és nyers erő küzdelme, itt mitologikus síkon jelenik meg. Hatalom és Erőszak megszemélyesítve is fellépnek: ős, barbár istenek. A hésziodoszi, primitív mitológia ez, csupa titánok közt vagyunk. De a titán, ki megszánja az embert, és megváltja, és megszenved érte: ez már keresztény gondolat. A leláncolt Prométheusz a megfeszített Krisztus előképe. 

Aiszkhülosz maga is titán: sziklákat görget és tüzet hoz. Költészete a modern fantáziát akkor fogta meg legjobban, mikor ez a fantázia a lét problémáival s az emberiség sorsával viaskodott. A napóleoni háborúk után. A nagy német filozófia friss hatása alatt. Byronban, Shelleyben. S később, még egyszer Nietzsche idején, reakcióként a XIX. század lapos modernizmusára. Shelley megírta a Megszabadított Prométheusz-t. De már Aiszkhülosz is megírta. A ránk maradt darab csak első része egy trilógiának. Mert a három dráma, melyet a görög színpadon egyszerre játszottak, Aiszkhülosznál már összefügg egymással. Nagy világirodalmi precedens ez, s nemcsak a modern "trilógiáknak", hanem a háromfelvonásos színműveknek is ősképe. De Aiszkhülosz trilógiáiból csak az egy Oreszteia maradt ránk teljesen, aminthogy legalább hetven darabja közül egyáltalán csak hét maradt meg. Morzsák Homérosz gazdag asztaláról - jellemzi meséit a szerény költő. Oresztész Agamemnón király fia, ki a görög hadakat Trójába vezette. Mindenki tudja, hogy Agamemnónt a felesége ölte meg, Klütaimnésztra, és Klütaimnésztrát a fia, Oresztész. Még a tragédia mellékszereplői is ismeretesek: Aigiszthosz, a Klütaimnésztra szeretője, s Élektra, az Oresztész nővére. Még inkább ismertek voltak az ókorban. "Homéroszi morzsa." Az eposz készen adott a tragédiának egy egész elátkozott családot: ilyenben válik a morál láthatóvá, mint a beteg testben a fiziológia.

Aiszkhülosz itt is a vallás magas erkölcsének költője. A bűn és bűnhődés problémája megjelenik a világköltészetben... Óriás esemény, kivált, ha Shakespeare vagy Dosztojevszkij olvasójának távlatából nézzük. Oresztész nemcsak a Hamlet előde. Az Eumenidák Raszkolnyikovot is üldözik, s még nagyon sok más egészen modern hőst. Aiszkhülosz magára az örök emberi életre tapint rá, egészen forró helyen, s egészen más komolysággal, mint Homérosz. Nem kell hinni, hogy mindig a fellegekben jár, s líraisága testtelenséget jelent. Nagy vízióiból a világ éles képei villannak ki. A nyugtalan őr, az ázsiai pompával bevonuló király, a "haboknak számtalan kacaja"... De Aiszkhülosz nem képek költője, mint Homér. Az ő világa nem a jelenségeké. Ő lefelé ás, a mélységbe, ahol az erkölcsi dilemmák lakoznak. Megmutatja a legborzasztóbbat, a végleteset. Íme, a legmélyebb emberi szakadék: érzékeny, nemes lélek, és anyagyilkosság! Mi hidalhatja át ezeket a szörnyű örvényeket? Milyen oldás képzelhető a bűnből? Micsoda menekvés a fúriáktól? Aiszkhülosz megoldása kiábrándítóan hat a modern olvasóra. Nem belső megtisztulásról van itt szó, mint Goethe Oresztészénél. Aiszkhülosz csak külső ítéletet tud elképzelni. A bűnöst csak a nép oldozhatja föl, a kollektivitás, a nemes, szabad állam, az areopag (öregek tanácsa; bírói testület) szavazata. A trilógia a szavazás jelenetével végződik, s maga Athéna, a város istennője, dobja az urnába a felmentő fehér követ. Hazafias dráma? ahogy Péterfy Jenő nevezi? Igen, de a haza itt magát a vallást jelenti, az emberi kultúra vallását, melynek Athén diadalmas székhelye és zászlóvivője. Aiszkhülosz kétségtelenül nagy nemzeti költő, mint Szimónidész és Pindarosz. De egyúttal ő az első nagy költő, aki az emberiség problémáit megpillantotta.