Még mindig nem említettem két görög lírikust, akikről, mint a legnagyobbakról szoktak beszélni: Szimónidészt és Pindaroszt. Ők a kiérett, nagy, nemzeti költői a görögségnek, az igazi klasszikusok, jó és rossz értelemben. Tökéletességükből kevés út van tovább. Nem mintha nem adtak volna nagy indításokat a jövőnek. De a líra közvetlen folyama elapadt utánuk. A tökéletesség mindig magvakat rejt; de ha megérik a mag, a virág elszárad. Mindkettőjüktől sokkal több maradt ránk, mint Alkaiosztól vagy Szapphótól: Pindarosztól kivált egész nagy kötetnyi. De műveik csak kisebb részben tudnak ma izgatni: jobban tapadnak a helyhez és időhöz.
Szimónidészben a "világirodalom" leginkább az epigramma művészét látta és követte. Vers és felirat, ősi, praktikus céljukat tekintve, testvérek. Az ünnepi és emlékeztető feliratokban, amiket sírokra, fogadalmi ajándékokra s nyilvános monumentumokra vésetett az élet vagy a politika, mindig volt valami lírai. De az epigramma a versből nőtt ki, s nem a feliratból. Egyszerűen a vers volt, amit feliratul alkalmaztak. Rövid elégia vagy iambosz. Sok disztichon helyett egy vagy kettő. Ahol a költő kényszerül a mondanivalót márványba sűríteni. Megkeményíteni. Kicsit ki is hűteni. Minden parnassien költészet őse a görög epigramm. Szimónidész írta a thermopülai hősök sírfeliratát, amit az én időmben minden gimnazista kívülről tudott. Az ilyen versek csakugyan a história függvényei, noha a művészet varázsa olykor túlemeli őket a múló idő hatalmán. Az epigramma akkor lett igazán örök, mikor megszűnt felirat és használati cikk lenni. Így a Görög antológia későbbi darabjaiban; vagy mondjuk akár Goethe és Schiller epigrammjait, Vörösmarty disztichonjait, sőt Hérédia szonettjeit, melyek szintén epigrammák... De ezeknek a költői alighanem mind Szimónidészt érezték mesterüknek s művészetük csúcsának.
Az újkor a szárnyalást látta benne. A félőrült szárnyalást, amit már követni sem lehet. Annál inkább, mert nemcsak az értelme homályos. A vers is túlkomplikált. Friss korában muzsika és szent tánc támogatta, s a közönség rendkívüli ritmuskultúrája. De ránk már a szaggatottság s szinte kötetlenség benyomását teszi. Fülünk nem tudja megkapni zenéjét. Valósággal szabad versnek hat, szabad szárnyalásnak. A modern lelket épp ez izgatta benne: az emberi sas, a minden súlytól megszabadult költő. Modern esztétikusok a Líra szellemét szívesen azonosították "Pindar szellemével". A modern "rapszódia" műfaja ebből nyert indítást. Goethe kozmikus himnuszai és Hölderlin félőrült versei... S végelemzésben és közvetve a XX. század elejének bomlott, lázadó, "expresszionista" költészete is.
- folytajuk -