A homéroszi költészet nem csupán az Iliász-ból és Odüsszeiá-ból áll. Magának Homérosznak még egész sereg más költeményt tulajdonítottak: a szent himnuszokon kívül például egy mulatságos paródiáját a saját stílusának, a Békaegérharc-ot. Arisztotelész egy másik, hasonló versezetben látta a vígjáték ősét. Aztán Homérosz mellett még egy ősköltő van, Hésziodosz, nyilván későbbi Homérosznál, de verselésben teljesen hozzá tapadó, mitológiája pedig még régibb, barbárabb mondákból látszik táplálkozni. Hésziodosz voltaképp nem is költői szándékkal ír; Theogoniá-ja inkább vallási kézikönyv, krónika az istenek nemzetségeiről; a Munkák és napok pedig, az első "tanköltemény", praktikus tanácsokat ad, évszakok szerint, a földművelőnek és hajósnak. De ezt se tudja másképp, mint a Homérosz nyelvén és versében. Ez a nyelv és vers hosszú időkig fő-fő formája volt az irodalomnak. A Békaegérharc is már újabb korban keletkezett, s igazában nem is magát az Iliász-t parodizálja: inkább azt a töménytelen utánzatot, mely az Iliász külsőségeiből sablont és törvényt csinált. A divina machina itt valóban masina lesz, az in medias res kezdet s más ilyen eposzi fogások kötelezők és gépiesek. A hangot a múzsa hívása üti meg, azután jön a tárgy elővetítése; és így tovább. Invocatio, propositio... A seregszámla alighanem betoldott rész az Iliász-ban, száraz fölsorolása a hadihajóknak és vitézeiknek: mégis öröklődik eposzról eposzra. A hasonlatokból is technika épül, zeng a sok valamint és éppúgy. És a "díszítő jelzők", epitetonok és a visszatérő, "sztereotip" sorok, amik az Odüsszeiá-ban még oly kedves, naiv hatást adtak... Ahogy mondtam: az irodalom öntudata kihagy, a forma mechanikussá válik, sőt a tartalom is. Ezek a ciklikus és poszthomerikus költők ugyanazokat a témákat nyűvik, a késő alexandriai időkig. A költői géniusz behunyja a szemét, néha századokra. Így zsibbadt el lassan az epika. De már ébredt a líra szelleme. Eleinte homéri formához tapadt az is. Ez az egyetlen műnyelv állt rendelkezésére. Csak váltogatni kezdte a hexametert a könnyebb, dalszerűbb pentameterrel. Ezt hívták elégiá-nak; s a líra úgy hat itt, mint az eposznak valami bomlási terméke. Kallinoszt nem sok idő választja el Homérosztól, s ekkor még a líra is hősdal...
De a görög lélek nagy élményen ment át közben: a demokratikus államalakítás élményén. A patriarchális időnek vége volt már. A háborúk nem primitív indulatok kitörései, nem kalandos expedíciók többé. A várost, az otthont kellett függetleníteni és megvédelmezni. Türtaiosz, a sánta iskolamester, aki a mese szerint lantolva járt a hadsorok előtt: az első költő, ki fölfedezte, hogy "édes a hazáért meghalni". Hosszú sor jön utána, jó- és rosszhiszeműekből, egész a modern "háborús költőkig". De hamar megjön a reakció is. A háború mesterség lesz és kényszer. Vagyis nem szent többé. "Kenyerem és borom", mondja Arkhilokhosz, fegyveréről szólva. De habozás nélkül eldobja pajzsát, futás közben, hogy életét megmentse. Honfitársai állítólag diszkvalifikálták gyávasága miatt: de ő dicsekszik vele. "Most valami ellenség pompáz vele. Vesszen a pajzs! majd vásárlok szebbet."
Ki ne ismerné ezt a hangot, modern költőkből is? Első hallásra cinizmusnak tetszik. Pedig igaz, ősi lírai hang: az egyén lázadása a közkényszer ellen, a szellem dacának szembevillanása a terrorral... Arkhilokhosz is hosszú sort nyit meg, lázadókét és meghasonlottakét, akik nem tudtak belenyugodni környezetük világnézetébe. Minden szatirikusok őse ő. Verse inkább fegyver, mint lándzsája. Az ősösztön a művészetben is hatalmat keres. Ötéves kislányom egész nap sárkányokat rajzol, hogy megijesszen valakit, akire haragszik. Arkhilokhosz, mondják, halálba kergette verseivel az apát, ki gyermekét nem akarta hozzá nőül adni. De maga is elkeseredetten s elhagyottan halt meg.
S így jut a költészet mind messzebb és messzebb a patriarchális hősi költéstől. Arkhilokhosz gúnyverseinek már új formát is talál: ő az első jambusi poéta. A líra elszakad az eposztól, s új lázzal ragadja meg a kort. Még a törvényhozók is verseket írnak, elégiát és jambust, mint Szolón. A fegyelmezett dór városok karénekektől zengenek. De ezek is egyéni alkotások, pályanyertes versek, a költő maga tanítja be őket és vezényli. Eleinte szintén hősdalok, de Sztészikhorosznál már népi erotikával fűszerezve. Itt tűnik föl Daphnisz, a szerelmes pásztor, szerelmes költők hőse és szócsöve, Alexandrián át a reneszánszig és a rokokóig. A versformák is népiebbé válnak és dalszerűbbé, a sorok rövidülnek, az ütemek tarkulnak. A líra könnyű lesz és zengő. Alkman fiatal lányok számára szerzi karénekeit, παρθένεια (szűzek gyülekezete). Egy pár soros töredékében már a modern természetlíra bensőséges és misztikus hangját üti meg.
Alusznak a csúcsok, a szirtek,
Hegyfokok és szakadékok...
Erató közeleg, a nagy líra igazi múzsája, aki misztikus és szerelmi istenség. Leszboszban, az aeolok szigetén, föllobog a Szapphó és Alkaiosz tüze.
- folytatjuk -