Leszállt az éj, feljött a hold s ezüstrojtú szemfedőt borított Narkisszoszra. S mintha a könnyű, fehéren csillogó fátyol alatt megenyhült volna fájdalma, úgy feküdt ott a reszkető holdfényben, mint egy mosolygó, megbékélt halott. Arcán elsimultak a nyugtalan barázdák, feje szelíden pihent behajlított karján s félig nyitott szeme rámosolygott a holdsugárra. 

Egyszer csak valami zizegő suhogásra neszelt fel. Arra nézett s látja ám, hogy csapatostul jönnek feléje a nimfák, a holdfényes parton lenge táncot lejtve. Lépteik zaját felfogja a pázsit, csak habkönnyű lepleik suhognak s kacagásuk csengőzik mindig közelebb, közelebb.  Narkisszosz szívét meleg véráramok járják át s egész testében édes zsibbadást érez. Kiáltani szeretne, de nem tud, föl akarna ugrani, de csak fekszik zsibbadtan tovább. Mosolyog és vár.

Ime már itt is vannak, egészen mellette, körülötte állnak, ha karját kinyújtaná, átfoghatná ringó derekukat. De nem mozdul, csak fekszik hanyatt a fűben. Csak mosolyog, mint egy szép halott, A nimfák most föléje hajolnak; érzi leheletük finom illatát, forró melegség árad belőlük s valami halk zene száll a levegőben. Vajon mi az, ami szól? Talán a szellő hárfázik a holdsugáron.— Narkisszosz tudja, hallja mindezt, de nem mozdul. 

Most az egyik nimfa, kicsiny és törékeny, letérdel melléje, finom ujjaival elsimítja a homlokára hullott kósza hajfürtöket és gyöngén, puhán megcsókolja a szemét. Narkisszosz szíve nagyot dobban, de nem néz föl rá, csak mosolyog. Úgyis tudja, hogy ő az: Ekhó. — A kicsi nimfa megcsókolja a másik szemét is és csókra csucsorítva marad az ajka. Ekkor aztán Narkisszosz is kinyitja a szemét, megemeli egy kicsit a fejét ós megcsókolja a kicsi nimfa rózsaillatú ajkát. Óh milyen jól esik ez a csók, hogy örül neki Narkisszosz!

— Szeretlek — suttogja és ragyog a boldogság az arcán.

— Szeretlek — visszhangozza Ekhó és mosolyog a szava.

— Nem hagylak el soha, — mondja az egyik.

— Nem hagylak el soha, — mondja a másik is.

— Mindig szerettelek, — mondja mindkettő s szavuk hosszú, olvadó csókban hallgat el. Gyöngéden átkarolják egymást s úgy maradnak remegő ölelkezésben a reszkető holdfényben.

Egyszer aztán Ekhó kibontja magát Narkisszosz karjából, föláll, homlokon csókolja, megfogja, majd újra elereszti a kezét.

— Gyere, menjünk — súgja neki s megindul a tó felé.

— Menjünk — suttogja Narkisszosz is, fölkel s megy utána.

Ekhó már ott a parton összefogja testén könnyű leplét, visszatekint rá hívó szemmel s mint egy ezüstös halacska, könnyű csobbanással besiklik a habokba. Narkisszosz megáll a parton s letekint a mélybe. Lent, messze, a tó fenekén, egy világos körben a hold sárga sarlóján ül a kicsi nimfa s kedvesen int neki a pirinyó kezével. Narkisszosz visszanevet rá, szíve kacagva ver, ölelésre tárja ki karjait s beugrik utána. — A tó nagyot hullámzik, széles gyűrűket vet s a habok kicsapnak a partra. Azután újra mély csöndbe merül minden a hold ezüstrojtú szemfödője alatt.

- vége -