Mikor fölébredt, szemébe sütött a nap. Ott feküdt, közel a kis völgyi tó partjához a páfrányos fűben, mely langyos puhasággal ölelte körül kimerült testét. Távolabb csapzott cserjék, tépett levelű bokrok sütkéreztek a bágyadt őszi fényben, melengetve a hosszú esőzés alatt átfázott gallyaikat. Kifáradt, csöndes szomorúság gubbasztott a tájon, a szürkéskék ég álmatagon bámult a tóba, a tó hallgatott. Narkisszosz félkarjára könyökölve nézte a vidéket, mely idegenül, némán nézett vissza ró. Mintha sohase látták volna egymást. Bágyadt ernyedtséggel nyújtózott el a langyos aszott fűben, szemhéjait hol fölnyitotta, hol lecsukta. Jóleső álmosság környékezte, már-már elszenderült, mint megvert gyermek a nagy sírás után.
Egyszerre mintha kígyó csípte volna meg, összerezzent, megrázkódott. Fölugrott a földről és zavartan tekintgetett hátra, az erdőalja felé. De a tölgyek, az erdő fáradt, öreg fái hallgatag közömbösséggel álltak, görnyedezve cipelték kérges törzsükön kopasz, széles koronájukat. Ágbogas gallyain girbegurbán meredeztek az égre s csak imitt-amott lógott le rajtuk egy-egy aranyos levél, bágyadt rőt fénnyel világítva.
Csönd volt, nagy néma csönd, csak Narkisszosz szíve vert riadtan. Keblében homályos, szorongó érzések kavarogtak, homlokát bizonytalan, ébredező emlékek feszítették s mintha az erdő mélyéből egy nyögéshez hasonló kiáltást hallott volna. Mély, nehéz lélegzettel könnyített magán s mellére horgasztott fejjel, öntudatlanul megindult a tó felé. A parttól pár lépésnyire hirtelen megállt, megpillantotta a tavat, a kis tavat, az ő tavát, szeméből kipattant az örömnek egy félénk kis szikrája s hatalmas ugrással ott termett a parton. Tekintetét mohó vággyal röpítette a mélybe, — de az mint egy megtört szárnyú madár bukott alá. Megtántorodott s megrogyott derékkal, lehorgasztott fejjel, kimeredt szemekkel bámult a vízbe.
Egy csontig aszott kísértet meredt rá a tóból; mély üregű szemeiből zavart fájdalom sírt; erőtlen lábszárai alig bírták behorpadt, szélescsontú törzsét; nagy, sovány feje fáradtan hanyatlott csupasz mellére. Gyöngén, erőtlenül ringott a tó vizében a csontváz-alak, zilált haja szétterült, karjait mint vékony letört gallyacskákat ide-oda himbálták a habok.
Narkisszosz szívébe iszonyú fájdalom hasított bele. Följajdult, egész testét rázta a kín a szörnyű pusztulás láttára. Hát ez lett belőle, így el tudott sorvadni a gyönyörű arc, így kiszáradt, ilyen semmivé vált! Micsoda rettenetes bosszú, a halhatatlan istenek bosszúja!
De vajon nem álmodik-e? Nem álom-e a szörnyű kép? Nem az elmúlt éjszaka borzalmaitól káprázik-e a szeme? Leguggolt, egész közel hajolt a tó tükréhez s félénken megérintette a csontváz feléje nyújtott jéghideg ujjait. Borzadva kapta vissza a kezét; mintha a fagyos érintéstől meghűlt volna benne is a vér.
Szeretett volna fölugorni, elrohanni onnan, de nem bírt. Nem bírt, nem tudott megválni a borzalmas látványtól. Szemét lecsukta, majd újra kinyitotta; félt, irtózott tőle s mégis közelebb, mind közelebb csúszott hozzá. Tekintetük egymásba akaszkodott s úgy nézték, nézték egymást. És egyszer csak a csontváz vértelen ajka mintha megmozdult volna s mintha alig hallhatóan súgta volna oda Narkisszosznak a bizalmas titkot: gyilkos! — és Narkisszosz félkábultan motyogta utána: gyilkos, gyilkos. Mondta, mondogatta a rettenetes szót és mintha ezzel valamennyire könnyült volna a lelke. Szemei átnedvesedtek s kövér, nehéz könnyekre fakadtak. Sírt, zokogott keservesen.
Hűvös szellő suhant át a vízen s az erdő felől szárnycsattogás hallatszott. Narkisszosz mintegy álomból ocsúdva kapta föl a fejét s felnézett az alkonyodó égre. Egy nagy bagoly lomha szárnyalással repült át a völgyön, pár pillanatig kóválygott a tó felett, aztán eltűnt a távoli hegyek sötétjében. Narkisszosz sokáig bámult utána s ajka meg-megrándult, — Tiréziász — motyogta halkan — óh, Tiréziász! Feje erőtlenül hanyatlott mellére s kábultan végigdőlt a földön.
- folytatjuk -