— Mondják, hogy az igazság a legfőbb jó, de a szépség is erény, az istenek ajándéka. Méltó csodálatunkra és arra, hogy ragaszkodjunk hozzá. Becsüld meg ragyogó szépségedet, óh Narkisszosz és ne kockáztasd könnyelmű kíváncsisággal. Ki tudja, ha az igazságot keresve eldobod magadtól, nem szaladsz-e majd utána mohón esengve, hogy visszakaphass belőle valamit, hacsak a roncsait is. Mert az istenek szűkmarkúak. Nem adnak meg mindent a halandóknak. Akinek a szépség jut osztályrészül, attól megvonják az igazság látását, s akinek felnyitják szemeit, hogy látva lásson múltat és jövőt, az előtt örökre bezárják a jelent. Annak szemei megvakulnak s nem szívhatják többé magukba a színek ragyogását s a földi dolgok pompáját, Látod: én is szomjaztam az igazságot, s mikor végül hő könyörgéseimet meghallgatá az istennő s látóvá tett, elvette szemem világát. Vizet loccsantott szemembe s e pillanattól kezdve elveszett számomra minden, ami azelőtt értékkel bírt előttem. Tudom — óh csak tudom, hogy reggelenként halvány rózsaszín ömlik el az ég alján, aranyos bogarak fürödnek a kankalin sárga kelyhében s déli verőn kékesszürke fátylakba öltöznek a hegyek; érzem fojtó illatát olajfámnak, melyet az istennő tiszteletére ültettem barlangom elé, de nem látom, nem látom gyenge zöldjét, nem látom ág-bogas koronáját, csak halaványuló emlékeim súgják meg, hogy milyen. Hallom kecskéim kolompszavát, kezem érzi puha szőrük simaságát, de nem tudom meglátni őket soha, egyedüli barátaimat, akik megmaradtak számomra s tejükkel halálomig eltáplálgatnak. Ha kiülök barlangom elé, mikor a levegő hűlni kezd s a nap mint egy szívenszúrt harcos bukik le az okeanoszba, hallom nyögő sóhajtását, de szemeim hiába meresztem a messzeségbe, nem látok , óh, semmit se látok többé.  A csillagok ezrei hiába ragyognak, Sziléne hiába eregeti ezüst fonalait, szemeimre örökös sötétség borult, sűrű és mély homály, az Orkusz egy darabja. Elhallgatott; kiszáradt kezeit arcára nyomta s csontos válla, horpadt mellkasa megvonaglott. Hosszú lábszárai remegésétől zörögtek a száraz levelek.

Narkisszosz előtt egy pillanatra elsötétült a barlang félhomálya. Riadtan hátrált egypár lépést s szemeihez kapott. Gyors mozdulatára a sziklán kuporgó bagoly topogni kezdett s verdesett széles szárnyaival. A kígyó is megmozdult, ijesztő tekervényekben csavargózott, s reszketve tátogatta felé sápadt torkát. Kapkodó mozdulatokkal hátrált a barlang szája felé, de az utolsó pillanatban megállította az aggastyán hangos szava.

— Légy boldog Narkisszosz és ne kutasd a sors végzéseit. A szépség addig tart számodra, míg boldog öntudatlanságban élsz. Kerüld az igazság kutatását, örülj, hogy szép vagy és óvakodjál megismerni önmagadat.

Az aggastyán szavait erős csattogással visszhangozták a barlangfalai. Majd nagy csöndesség lett utánuk, melyben Narkisszosz meghallotta szíve riadt dobogását. Vakító napfény kápráztatta szemét, mikor kitámolygott a barlangból. Mindkét karját kitárta s repeső arccal fordult a nap felé. Körülötte minden csillogott a fényben s a messzi erdőségek fölött halvány párázat úszott.

Fáradt volt és éhséget érzett, Magához csalta az egyik gödölyét, lefeküdt alája s duzzadt tőgyét két kézre fogva teleszívta magát édes tejjel. Aztán elnyújtózott a buja fűben s mély álomba merült. Mikor hosszú idő múlva fölébredt, már lement a nap, s apró fénnyel ragyogtak az égen a csillagok lámpái. Fölkelt és indult lefelé a lépcsőzetes sziklákon. Mielőtt a babérliget végkép eltakarta volna előtte Tiréziász hajlékát, egyszer még visszafordult s hirtelen megpillantotta az aggastyán hajlott alakját, amint botjára támaszkodva megjelent barlangja szájában. Mintha egy halott lépett volna ki sírjából, hogy üdvözölje az éj árnyait.

Lomha szárnyalással egy bagoly suhant el a babérfák fölött; talán a vén jós madara volt szárnycsattogása mintha az ő búcsújának késői visszhangja lett volna. A sötét madár fölverte Narkisszosz lelkének elszenderült nyugalmát, riadtan ébredtek föl benne Tiréziász szavai: „Óvakodjál megismerni önmagadat!” Összeborzadt, névtelen félelem szorította el szívét s anélkül, hogy mégegyszer hátranézett volna, sietve indult visszafelé.

- folytatjuk -