A szent liget lakói között zavart és nyugtalanságot okozott a szerelmes kis nimfa halála. Borzadva állottak kihűlt teste mellett, a szánalom és részvét érzelmét elnyomta bennük a halál félelmes gondolata. Hát nemcsak az emberek leányai és az erdei madarak pusztulnak el, hanem a nimfákra is ez a sors várakozik? Nem csupa napsugár és kacagás az élet?
A tölgyek lombjai közt támadt sóhajtás végighullámzott a réteken a nimfák liliomteste összeborzadt bele. Szájról-szájra jár közöttük az új, rettenetes szó: halál. Kéjes kínnal ismételték, mondogatták s nem fáradtak bele. Narkisszoszra félve, idegenkedve tekintettek. Micsoda titokzatos hatalom lappang ez ifjú pásztorban? Valami démon, aki öl. Az ifjú észrevette az ellene fordult hangulatot és elszomorodott. Még inkább kereste a magányt, naphosszat egyedül bolyongott az erdőben, gondolkodni próbált multon-jövőn. De esze kerekei üresen forogtak, nem őröltek gondolatot. Akárhogy is tusakodott, nem tudta, mit tegyen. Az alkonyodó erdő félhomályában, útkeresztezésnél néha megjelent előtte Ekhó árnya, néma szomorúsággal nézett reá, de ő nyugodtan állott vele szemben, nem érzett bűntudatot.
Végre is egy gondolata támadt. Az utóbbi időben a jövőtől borzadozó nimfák sűrűn emlegették, hogy jó messzire innen, a hegyekben él egy remete, aki ismeri a sors homályba takart útjait ós tudja a jövőt, A gyáva kis tündérlányok nem merték rászánni magukat, hogy elmenjenek Tiréziászhoz, — így hívták a jóst — de Narkisszosz nem érzett magában félelmet; inkább hajtotta a vágy, hogy megtudja: mit rejteget számára a sors.
Elhatározta, hogy útnak ered s fölkeresi a remetét. A Hajnal már emelgette rózsaujjaival az ég fátyolát, mikor elindult. Üde szól suhant át a lombokon, a madarak ébredezni kezdtek s hangos trilláikkal megtöltötték az erdőt. Narkisszosz egy fiatal égerfáról botot tört magának s azzal csinált utat a mind sűrűbbre váló rengetegben. Sietett. Csupasz, domború mellét meg-megcsapta olykor egy-egy visszavágódó gally, a harmatos fűben bokáig gázoló lábát fölvérezte egy-egy hegyes kő, — nem törődött vele; ment, sietett előre. Majd később a nap is bekandikált a fák hűvös lombsátora alá, apró sárga foltokat hintve szét a nedvesen csillogó fűre. Mindinkább melegebb és melegebb lett. Déltájban már egész forró lett a levegő. Pillék, legyek, szitakötők kábultan keringtek a fülledt árnyékban, tikkadtan szálltak le Narkisszosz meztelen vállára, mely gyöngyözött a forróságtól. Az erdő mélyén puha pázsit csalogatott, az erdei patak hűs habjaival csábított, de ő csak ment, sietett előre. Nem törődött sem éhséggel, sem forrósággal, csak ment. A lombos fák ritkulni kezdtek s a mind erősebben hegynek kapaszkodó út meszes sziklái közt törpe enyők és babérfák váltották fel a tölgyeket, A tüzelő napban szinte forrtak a fehér mészkövek, melyeknek széles lapjain gyíkok és apró kígyók pihegtek.
Egyszerre, egy babérligeten átvágva, meredek sziklafal s tövében mélyüregű barlang tűnt szemébe. A sziklafal előtt tíz szál magas ciprus emelkedett, egymás mellett állva, mintha a barlang bejárását őriznék. Közvetlenül a barlang szájánál egy hatalmas olajfa ágai hajoltak a földre, bogyóinak fojtó illata messzire elterjedt. A barlang előtti pázsiton kecskék harapdálták a füvet s a vezérbak nyakára kötött kolomp néha meg-megzördült. Ez volt az egyetlen hallható hang az egész környéken. Narkisszosz félrehúzta kezével az olajfa ágait s kissé meghajtva tét, belépett a barlangba. Hűvös félhomály fogadta, meg valami egyhangú csepergés. A falakat zöld moha borítá, melynek tapintása langyos, bársonyos puhaságú volt. Óvatosan tett előre pár lépést s hirtelen megtorpant. Az üreg mélyéből egy pár hunyorgó szem tüzelt rá s verdeső szárnycsattogás hallatszott. Megállt, várt.
- folytatjuk -