De másnap újra ott volt. Kergette a vágya. Óraszámra elhasalt a meleg füvön s most már nyugodtabban, zaklató érzések nélkül bámulta a tó tükrében ringatózó képét. Nem győzött betelni látásával. Lassanként egész természetesnek vette, hogy az ő, ő maga, a csábos alak minden bűvölő szépsége az övé. De azért annyira új volt előtte boldog fölfedezése, hogy minden percben újra és újra elöntötte szívét az öröm. Közelebb hajolt hozzá, rámosolygott, karjának izmai simogató mozgásba húzódtak, ajka csókra csucsorodott, fölkacagott, boldog volt. De ha enyhe szellő rebbent ki az erdő sűrűjéből, s félénk futással végigszaladt a tó sima lapján, mely ilyenkor gyöngén megreszketett, Narkisszosz arca elborult, titokzatos hatalmak közellétét érezte, melyek féltékenyek az ő boldogságára. Mikor pedig naplemente táján hűvös, erősebb szél támadt s megfodrozta a tó vizét, Narkisszosz szinte futva menekült a partról, nem bírta ki kínokban vergődő, rángatódzó képmása látását. Szaladt, rohant, az erdő lombjai közt titkos nyögéseket hallott s olykor mintha elfojtott kacagás vágódott volna fülébe. Mindenütt láthatatlan ellenségek vették körül . . .
Édes titkát nem árulta el senkinek. Nem szólt, hallgatag, magába zárkózott lett s a nimfák hiába ostromolták kíváncsi kérdéseikkel. Kedveskedésük ingerelte, csacsogásuk zavaros lárma volt fülének, naphosszat egyedül bolyongott, minden érben, csörge kis patakban képmását keresve. S szerelmes lábai újra és újra a völgyi tavacskához vitték. Amerre ment, Ekhó, a nimfa mindenütt nyomába igyekezett. Leste a szavát szegényke s epedő búgással hajolt volna felé. Narkisszosz valósággal menekült előle. Ha ki nem kerülhette, közömbös, majd türelmetlen szavak jégesőjét hullatta a nimfa gyönge, tűzben olvadozó szívére, a szavak sebet ejtve fájdalmat okoztak, de nem oltották a lángot. Szenvedélyének tüze halálos lázú lobogással égett s a zsarátnok önmagát emésztette. Mikor éjjelenként a többiek teli kedvvel ropták a táncot a holdas tisztáson, Ekhó a tölgyek setét sátora alatt keserves zokogással borult a rét hűvös pázsitjára s hulló könnyei összevegyültek a hulló harmattal. —Az életnedvek kezdtek kiszáradni benne. Üde arcocskája megsárgult, mint a fonnyadó levél, keblének bimbózó halmai betöppedtek, mint apró, berogyott sírdombok, mélyvizű szemei elapadtak, szárazon parázslottak elő sötét üregeikből. Kínjában epekedő imákkal fohászkodott Afroditéhez segítségért.
De az istennő is tehetetlen volt Narkisszosszal szemben. Hiába küldte el Éroszt, az sem boldogult vele. — A kis nyilas egy fehérfoltos hátú bikkfa mögül vette célba a makacs ifjút, biztos kézzel lőtte ki íjját, de Narkisszosz röptében elkapta a nyílvesszőt, térdéhez szorítva darabokra törte s bosszúra gerjedve, a sűrű bozótba kergette az istent. S ettől fogva még kegyetlenebb volt a szerelmes nimfához. Elfordította fejét, hogyha az ránézett, s mikor az szólt hozzá, úgy tett, mintha nem hallaná szavát.
Szegényke nem bírta tovább. Elszáradt, mint a letört fagally. Alig-alig élt már. Csacsogó hangja végképp elhallgatott, sóhaja elszállott, csak nagy sötét szemében világított még hervadó szerelme. Egy napon aztán az is kialudt. Egy vadvirágos dombon úgy találták halva, üres, nyitott szemekkel. Kis, fonnyadt testét kék pillék, szitakötők röpdösték körül halk szárnyalással.
- folytatjuk -