Narkisszosz néha félnapokon át elbolyongott a tikkadtan lélegző rengetegben vagy a gyapjashátú hegyek oldalán, fáradhatatlanul űzve a menekülő, rogyólábú vadat, melyet nyílvesszője halálra sebzett. Szeme és keze biztos volt a célzásban, inas lába kitartó az üldözésben. Egy ízben, egy rekkenő délután, épp ilyen vadászatról tért visszafelé, hátán cipelve egy megtörtszemű agancsost, mikor a súlyos teher alatt tikkadózva, keskeny, fülledt völgykatlanba ért. Már épp le akarta dobni válláról a szarvast, hogy a buján illatozó vadvirágok, füvek puha terítőjén elnyújtózva fölfrissítse gőzölgő testét, mikor a völgy teknőjében, egy csillogó, kerek tavacskát pillantott meg, magasra nőtt páfrányoktól körülvéve. A tó vize tiszta volt és mozdulatlan, mintha tömör kristályból lett volna csiszolva. Pár könnyű ugrással a tó partjára szökkent s szomjas mohósággal lehajolt, hogy tenyerével vizet merítsen magának. De amint a sima tükör felé nyújtotta karját, hirtelen ámulat fogta el s hangosan felkiáltott. — Egy csodálatos szépségű ifjú nézett ki rá a mélyből. S amint Narkisszosz közelebb hajolt, az is közelíteni látszott. Soha nem látott még hozzá hasonlót! Mennyire más volt, mint a kecskelábú szatírok, vagy az esetlen, lomhaléptű pásztorok, kikre még régebbi életéből emlékezett. Nőies vágású arca alakjának fejlett férfiasságával megragadó kellembe vegyült; szemeiben lányos zavar szemérmeskedett, domború barna mellén, széles vállain izmos erő és öntudat feszült. Mint valami varázslattól lebűvölten nézte, csak nézte a csodálatos jelenséget elképedésében lecsúszott izzadt hátáról a pálottbőrű szarvas, tompa zuhanással a földre bukott s visszacsuklott fejének terebélyes agancsával összetörte a tó tükrét. A látvány eltűnt, elnyelte a víz, helyén széles hullámgyűrűk ringatóztak.
Narkisszosznak földbegyökerezett a lába s szívét keserűség szorította össze. Kimeredt szemekkel mélyedt a vízbe, amely lassankint visszanyerte sima nyugalmát s ekkor a gyöngén reszkető lapon újra megjelent az előbbi alak. De Narkisszosz lelke tovább hullámzott. Mint valami vihar, támadt föl benne a gondolat, hogy ez a vízbeli ifjú ő maga, nem élő más, nem tündér, csak tükörkép. És szép! Csodaszép! Az öröm és a bámulat összefogóztak szívében, sebes, vad táncba kezdtek, majd szétrúgták szíve ájult falait. Térdre rogyott s szomjas, tikkadt ajkaival lassan, lassan közelebb, mind közelebb csúszott a tó tükrében remegő másikhoz, aki ugyanilyen szédült felindultsággal, tágra nyitott, sóvárgó szemmel emelte felé ajakát.
Vadméhek keringtek körültük bódult dongással a forró levegőben, a páfrányok tikkadtan lekonyult levelein sárga pillék csókolóztak, finom szárnyuk lázas lüktetéssel remegett a kéjtől. Narkisszosz egész testével elnyúlt a langyos füvön, karjait epekedve ölelésre nyújtotta, arca már majdnem a vizet érintette, s ajkai lihegve nyíltak kétfelé, mint kipattant bimbó.
Gyönge szellő suhant át fölöttük. A vízből kibámuló arc enyhén megremegett s egy kábultan hallgató sárga kis virág a parton a tó tükrére ejté érett, gömbölyded szirmát. A virágszirom alig észrevehető mozgással úszott feléjük, mint pici gazdátlan csónak, egyre közelebb ért s íme már ott ringatózott összehajló homlokuk boltozata közt. A két, egymásra lihegő ajak mintha ellenállhatatlan hévvel vonzotta volna magához, odalibegett közibéjük s lágy, illatos csókban összetapasztotta őket.
Narkisszosz akkor ocsúdott magához, mikor a víz hűvös habjai nyaldosni kezdték homlokát. Kábultan ugrott föl s megrázkódott. Mintha szabadulni akart volna a szokatlan, kéjesen kínos érzésektől, melyek meleg hullámzással járták át egész testét, felkorbácsolták forró vérét s elkápráztatták szemeit. Tántorogva hátrált pár lépést, de mohó tekintete megint csak gyönyörű képmását kereste, aki épp olyan sóvár vággyal hajladozott feléje a mélyből. S ekkor valami vad elragadtatás vett erőt rajta. Vére fejébe szökött, vörösbarna pír ömlött el lüktető homlokán, izmai megfeszültek, mint az íj húrja az elpattanás pillanatában s egy hatalmas tigrisugrással rávetette magát a vízben megbújt párjára. A tó tükre ezer darabra törött, a habszilánkok magasra felporlottak, a fehér tajték messze kicsapott a partra s apró gyöngyökben tapadt a páfrányok széles leveleire. Narkisszosz izmos karjaival szenvedélytől elvakulva gyúrta, ölelte, markolta az üres hullámokat, melyek játékos csalfasággal csúsztak ki szorító öleléséből,negélyes pajzánsággal felsiklottak vállaira, hátba ütötték, hullámos hajába tapadtak s csengő kacagással gúnyolták tehetetlen szenvedélyét.
A hideg fürdő lehűtötte vérét, magához tért, egy szökkenéssel kiugrott a tóból s vállra kapva az elejtett agancsost, mint sebzett szarvas csörtetett el a sűrűbe.
- folyatajuk -