Volt a tündérek közt egy kicsi nimfa, a legbájosabb és legcsacskább: Ekhónak hívták. A legfiatalabb volt mindnyája között. Egy tavaszi hajnalon született és a siető évek még nem ragadták el arcáról a hajnal szűzies pírját, mely ott mosolygott szelíd vonásain. Mélyvizű szemei színtváltó ragyogással csillogtak elő homlokának domború boltívei alól s tekintete mintha mindig hála és köszönetmondás lett volna ahhoz, akivel beszélt. Ha szólott, ajka édesen zenélt, mint égi hangszer. Szavai illatoztak érzései gazdag virágoskertjétől. A napsugár is boldog lehetett, ha meztelen nyakán játszadozva leple alá bújhatott s megcsiklandozhatta keble apró halmait. Leomló leple szemérmesen ölelte ringó csípőjét s féltékenyen őrizte hófehér teste ártatlan titkait. S mindez a tündéri kincs szerelmes odaadásban kínálta magát Narkisszosznak. Mintha csak mondta volna: „íme a tied, vedd el, pazarold el, tetszésed szerint.”

Előbb csak apró tüzek gyúladoztak benne, de a félénk vágy bíborát még eltakarta a szűzies szemérem hamvassága s csak szemeinek mélyvízű kútja alján izzott, parázslott leplezetlenül a belső tűz. Majd egy lángfolyóba ömlött a sok kigyulladt tüzecske, mely forró áradással rohant keresztül megtágult ereiben, megrázta, megremegtette, elkábította gyönge testét s lázasan kereste az utat, hogy kitörhessen.

Narkisszosz mindebből nem vett észre semmit. Szeme nem látta meg, mily forró, cserepes az ajka a kicsi nimfának a csókos szomjúságtól, nem hallotta a szerelem epedő sóhaját, mikor az remegő búgással feléje hajolt. Nem látott és nem hallott semmit, süket volt és vak. Szíve csendben, nyugodt dobogással aludt s a félénk nimfa nem merte fölébreszteni álmából, mely vágytalan volt, mint a gyermeké.

- folytatjuk -