Egyik nap múlt, múlt a másik után s Narkisszosz boldog életét nem zavarta semmi. A forró napokat ott szundikálta végig a nimfák hűvös barlangjában, hova csak bágyadt, tört sugárban jutott el a verőfény, éjjelente meg ott hancúzott magafeledt táncban nimfákkal, szatírokkal a liget tisztásán. Tündérkezek gondoskodtak ételérői-italáról, tündérkezek babráltak göndör fürtjei közt, vizinövények kékszirmú virágját, csillogó csigákat szőve szöghajába. Becézték, kedvében jártak, hízelegtek neki. Szerették. Nem győzték dicsérni szemtől-szembe formás, nyúlánk növését, hajlékony derekát, rugalmas izmait, melyeken ernyedt állapotban is játszottak az izmok. Mikor édes szenderrel aludt a barlang puha, tengerifű ágyán, egymás után hozzálopódzkodtak, s lehelletes csókkal érintették selymes szempilláit. Némelyikük annyira ment, hogy álma közben cuppanósan szájon is csókolta, s ha ilyenkor duzzogva fölébredt, s elkapta a nimfát, visítástól, csobogó kacagástól csengett a mélyüregű barlang.
Mióta a kecskelábú, pajkos szatírok durva csínyei elriasztották a környékbeli népet a szent liget tájáról, azóta a nimfák nappal is kibátorkodtak barlangjaikból s a nap nagyobb részét kint töltötték az erdei utakon csatangolva, vagy a lombok sátra alatt a rájuk eső fényfoltokban sütkérezve. Gyönge bőrüket fátylakkal óvták a nap hevétől és sűrűn bemerítkeztek a patakba, hogy a habokban fölfrissüljenek. Ilyenkor Narkisszosznak kendőt kötöttek a szemére, vagy ha ez se volt elég, hajlékony, de szívós kúszónövényekkel odakötötték egy fiatal bikkfa törzséhez, hogy ne láthassa a fürdőző lányokat. Narkisszosz tettetett haraggal, játékos dörmögéssel tűrte a nimfák pajzán szemérmeskedését s bár domború mellkasának egyetlen rántásával széttéphette volna kötelékeit, nem moccant s még finomszabású fejét is elfordította, hogy ne lásson. De mikor a türelmetlen nimfák vizet fröcsköltek rá s a hajladozó nád buzogányát leszaggatva, megdobálták vele, csinált dühvel széttépte hálóját, lekapta szeméről a kendőt, s hatalmas szökkenéssel a víz partján termett. A nap izzó kemencéjében bronzbarnára égett, kihevült fiatal teste úgy zúdult a folyó hullámaiba, hogy szinte sistergett, mikor a hűs habok végignyalták forró tagjait. Mint egy szép, erős víziállat, magasraemelt fejjel, kevés, de nagylendületű mozdulattal szelte át a vizet s a nimfáknak nem volt idejük már, hogy izmos karjai ölelése elől meneküljenek. Hiába visongattak, hasztalan akartak kicsúszni erősfogású ujjaiból, melyekkel rákapcsolta magát kövérkés nyakukra, karcsú derekukra. Barna, csillogó teste úgy csüngött a nimfák fehér húsán, szomjas ajka úgy rájuk tapadt, mint valami nagy vérszívó nadály. A habok fehér tajtékot hánytak körülöttük, csengő kacagással magasra szökellve.
De mindez csak a vér játéka, a pattanásig feszült fiatal izmok gyönyöre volt. Akármilyen magasra szöktek is vére hullámai, s ha a fölgerjedt szenvedély fékettörő tombolással zuhogott is elő boltozatos melléből, bent, keble mélyén a lélek lehunyt szemmel aludt. Az érzelem kínja és gyönyöre ismeretlen volt előtte. Nem tudott róla és nem vágyott utána.
- folytatjuk -