De egyszerre, mintha varázsütés rántotta volna össze, minden tagjában megdermedt, megtorpant az egész kavargó áradat. A tánc hömpölygő gomolya megállt; nimfák, szatírok egymástól szétszakadtak, féktelen kedvük feszült daganatja egy pillanat alatt lelohadt, ámult, meglepett tartással bámult mindnyája előre. A tisztás szélén, a hold fehéres ragyogásában egy szürke szamár álldogált csöndes nyugalommal. Rajta egy nagyhasú, kopaszfejű öreg ült, mezítelen vállán kopottas párducbőr, oldalán

degesz bortömlő ; húsos kezében fenyőtobozzal díszített hosszú pózna, melyen leveles szőlőgallyak futottak végig. Az öreg derűs, elégedett arccal ült a füleit mozgató csacsi hátán s fél karjával egy barnafürtű, nyulánknövésű fiúra támaszkodott, aki zavartan állott mellette. Az ő vállaira is valami sárgásszőrű állatbőr borult, de szelíd domborulású melle szabadon ragyogott a holdfényben; karcsú nyakán, mint finom faragású oszlopon biztos tartással ült csodálatos szépségű feje.

— Szilénosz! — morajlott végig a meglepetés szava a nimfák, szatírok moccanás nélkül ámuló tömegén.

Az öreg szatír jóságos, borízű kacagással zötyögtette magát a szamár hátán.

— Én vagyok, én vagyok. És íme hoztam nektek valakit. Egy ifjú pásztort. Eltévedt szegényke, elvesztette juhait s étlen-szomjan bolyongott a hegyek közt, míg én rá nem akadtam. Nosza, készítsetek neki enni-innivalót, frissen fejt tejet, vagy mézédes bort, sonkolyos mézet, pirosra ért

gyümölcsöt, ropogós ürücombot. Fogadjátok szívesen, szeressétek, ne féljetek tőle. Félig-meddig ő is közibétek való. Anyja a nimfa volt: szegény Liriopé. Hiszen ismertétek. Őt magát meg Narkisszosznak hívják. Narkisszosz! No, gyertek hát, gyertek közelebb. Segítsetek leszállani szürke paripámról.

Mint mikor a rózsaszínbőrű kis malacok meghallják a gazdasszonyuk hangját, amint piros kukoricát csörget, úgy rohantak oda visító, sikongó törtetéssel, egymással versenyezve, hogy melyikük ér hamarább oda. Lekapták az öreg szatírt a szamár hátáról, tolakodva közrefogták őket s vitték, sodorták magukkal a tisztás közepére. Száraz gallyból nagy hirtelenséggel tüzet raktak s két szatírkölyök a földre hasalva, teli pofával fújta, élesztette a lángot, míg csak a gomolygó füstből tűznyelvek nem csaptak föl az égre. Széles, pohos tömlőkben cipelték elő a színarany édes bort s hordták, egyre hordták a habos, frissen szűrt tejtől illatozó amforákat s a mindenféle drága ennivalóval tetésen megrakott kosarakat. Egyre rakták a tüzet, hogy magasra lobogjon s a ropogó tűz mellett nagy lakomát csaptak, ettek-ittak, míg csak el nem teltek étellel, itallal. Hangos, nagy jókedvük az eget verdeste. 

- folyatjuk -