A titokteljes sípszó egyre szólt, Hangja erősödött, folyton feljebb-feljebb haladt a hangok lajtorjáján, remegő lüktetése megtöltötte az erdőt, mint egy társtalan sikoly az éjszakában. Egyszerre elhallgatott. Kifáradt talán, vagy kilátástalannak érezte, hogy másokkal megértesse fájdalmát? Nagy felszabadult csend támadt nyomában, az erdő megkönnyebbülten felsóhajtott. Kisvártatva a másik oldalról hangzott fel a sípszó. Most már a feledés megnyugvása áradt a méla hangokból, békés, szelíd, ereszkedő melódiája, mint jótékony harmat hullott a füvekre, mint langyos szellő simogatta a fák leveleit, A madarak föléreztek rá puha fészkükben, csőreikkel megborzolták tollukat s közelebb simultak egymáshoz. Majd mind a két oldalról egyszerre zengett fel a síp. Vidám, eleven trillákban szökkentek fel a hangok, füttyösen felelgettek egymásnak, beérték, megelőzték egymást, játszadozva kergetőztek, az egyik visítva fölszaladt, a másik gügyögve leereszkedett, szeszélyesen egymáshoz sodródtak, összeölelkeztek, csattogósan összecsókolóztak s boldog kettősben együtt egyszerre zengték be az erdőt.
Pajzán bakugrásokkal két fiatal szatír szökkent ki a holdsütötte tisztásra. Szemtől-szembe megálltak egymással a tisztás két szélén, nagy, kiálló gülü szemeik összebámultak, ugrásra készen vigyázta egyik a másikat. Hirtelen nagy csörtetéssel egy harmadik ugrott elő a bokrokból. Mókás billegéssel a tisztás közepére szaladt, összecsattogtatta kecskelábainak hegyes kis patáit s gyors perdüléssel két-három hengerbuckát vágott a süppedő pázsiton. Nosza odaszaladt a másik kettő is. Egymásnak rohantak, hangos visítással feldöntötték egymást, meghemperegtek a harmatos fűben, s összefogózkodva ugra-bugra táncba fogtak, széles körben letiporva a buja pázsitot. Innen is, onnan is felhangzott a közeledő sípszó s mindenfelől szatírkölykök rohantak elő féktelen jókedvvel. Hangos lármájuk betöltötte az egész pagonyt, felébresztette a források mélyén szendergő, fehértestű nimfákat, a patakok és csermelyek földalatti üregeibe húzódott najádokat, a fák és csepegő barlangok tündéreit: a driádokat és oreádokat. És már jöttek is bájos csoportokban összefogózva, a stirinx szavára lejtve táncoló léptekkel. A színtelen lepel, mely végigömlött rajtuk, oly könnyű, súlytalan volt, mint liliom szárához tapadt harmatgyöngy. Fehér karjuk világított a holdsugárban, s kibontott, hosszú hajuk csillogott, mint selyemuszály.
Nagy hirtelenséggel dobok és kelepel ők, csörgettyűk és hasas dudák kerültek elő a tölgyek odvas üregeiből s a fehértestű nimfák embernemlátta táncba kezdtek a szőröslábú, barna szatírokkal. Előbb mint lenge fátylak himbálózták át a magasfűüű rétet s mindegyik sarkában egy-egy hegyesfülű szatírkölyök ugrált. Majd gyorsuló pergéssel keringéltek, rohanásztak, fejüket föl-fölvágva, gömbölyű karjukkal a zene pattogó ütemére dobálózva. A síp- és dudaszó mind erősebb, szinte siketítő hullámzással kavargott, a sokféle hang folyton emelkedő, feszülő zaja lázas nyugtalansággal töltötte meg a ligetet. Meredtszemű őzek és álmukból ébredt, pislogó mókusok csodálkozva bámultak a hajrázva rohanó, lüktető tömegre, amely most már úgy vonaglott a letaposott fűben, mint egyetlen százlábú, százkarú, csillogótestű élőlény.
- folytatjuk -